Keresés ebben a blogban

2018. május 16., szerda

Robert I. Sutton: Kis seggfejkalauz

Nagyon egyszereűn elintézhetném ezt a posztot annyival, hogy olvassátok el PuPilla bejegyzését a könyvről. Olyan jól összeszedte, hogy úgy érzem, sok újat már nem tudok hozzátenni. No, de nem úgy van az, megírom én is, de ha átfedések lesznek Pupi posztjával, az nem azért van, mert lemásoltam, hanem, mert annyira egyforma a véleményünk.

Már a megjelenése előtt felfigyeltem a könyvre, a címben szereplő seggfej szó ellenére. Sokaknál kiverte a cím a biztosítékot, mondván, hogy ezzel a szóval biztosan nem lehet más, mint közönséges és trágár. Egyenesen olyan hozzászólást is olvastam valahol, hogy az illető látatlanban egy csillagot ad rá, mert ezzel a címmel más nem lehet, mint szemét.

Szóval várható volt, hogy ez a könyv masszív előítéleteket fog kiváltani, de mindenkit megnyugtatok már az elején, hogy sem nem közönséges, sem nem trágár. Szerepel benne ugyan pár úgymond csúnya szó (pl. faszfej), de egyáltalán nem sűrűn, és nem is ez a könyv lényege. Tehát ezúttal kéretik nem a cím alapján megítélni a könyvet.

Aki bármilyen társas interakcióba keveredik más emberekkel, egészen biztosan találkozni fog előbb-utóbb seggfejekkel. Seggfejekbe bárhol belefuthatunk, az utcán, a boltban, az utakon, a hivatalokban, de jó eséllyel ezeket az embereket hamar elfelejtjük. Ha azonban a szűkebb környezetünkben találunk rájuk, a családban vagy a munkahelyen, és hosszabb ideig ki vagyunk téve a hatásuknak, az bizony romboló hatású lehet. Elveszi az ember élet- és munkakedvét, akár betegséget, depressziót is okozva. Sőt, ha az ember sokáig ki van téve egy seggfejekkel teli környezetnek, nagyobb eséllyel válik maga is azzá.

A szerző már több, seggfejekkel kapcsolatos könyvet írt, kutatja a témát, több ezer emailt elolvasott az ügyben, előadásokat tartott, helyszíneket látogatott meg, így nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy szakértője a témának. Komoly pszichológiai megközelítéssel áll a témához, nem ócska reklámszöveget olvashatunk.

Számos példát hoz, tanácsokat, konkrét tippeket ad, elemzi a helyzetet. Élvezetes a stílusa, a szóhasználata, olvasás közben gyakran elmosolyodtam vagy felnevettem, és néha úgy éreztem, leszakad a fejem az egyetértő bólogatástól egyes témáknál. Pl. hogy a szidás, megalázás, ordibálás, stb. egy munkahelyen (és bár ő elsősorban a munkahelyi seggfejekről ír, de szerintem simán rá lehet húzni a helyzetek nagy részét a családra, iskolára, stb.) nemhogy javítana a teljesítményen, épp ellenkezőleg, rontja azt. Vagy amikor arról ír, hogy elég egy seggfej egy munkahelyen, hogy "megfertőzzön" másokat is.

Elmagyarázza, hogy miről lehet felismerni, hogy baj van. (Egyik kedvenc mondatom: Ha egy seggfej sincs a környezetedben, lehet, hogy te magad vagy az.) Segít tudatosítani a problémát, a seggfejek módszereit. Tanácsokat ad, hogy mit tehetünk ellenük, hogyan szállhatunk szembe velük, hogy néha tényleg legjobb menekülőre fogni, vagy szövetségeseket keresni, és összefogni a seggfej ellen. Felsorol hasznos módszereket, mint a kedvesség, a semmibe vevés, de pl. óva int a bosszútól, ami kétélű fegyver lehet. Engem nem lepett meg, hogy a bosszúállás, a "betartás" a másiknak mennyire nem hatékony módszer, még ha egyes esetekben jól is esik az embernek.

Figyelmeztet rá, hogy magunk is könnyen válhatunk seggfejekké. "A probléma megoldása légy, ne az okozója!" Ahogy arra is, hogy nyíltan szembeszállni a seggfejekkel kockázatos dolog, jobb, ha szövetségeseket gyűjtünk, mielőtt belefognánk. Jópofa technikákat mutat, pl. hogy vetítsük előre magunkat, egy nap, egy hét, egy hónap, egy év múlvára, és képzeljük el, hogy milyen jól megoldottuk a feladatot, milyen ügyesen elkerültük a seggfejet.

Számtalan példát lehetne még felsorolni, de egy biztos, hogy minden olvasó találhat benne jó módszereket a seggfejmentesítéshez.

Nagy dicséret illeti a fordítót, Szieberth Ádámot, nem lehetett könnyű dolga. Remek kifejezéseket, szavakat alkodott, mint pl. fogalmatlan (mikor valakinek gőze sincs erról, hogy seggfej), seggfejvakság, paszfej (passzív-agresszív seggfej), stb.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak.

10/9,5







2018. május 1., kedd

Charlie N. Holmberg: A mesternágus (A papírmágus 3. rész)

A végéhez érkezett hát a trilógia, és ami engem illet, nagyon vártam már a 3. részt. Olvastam ilyet is, olyat is, de lassan kezdem megtanulni, hogy nem szabad kizárólag mások véleményére hagyatkozni.

Ejtsünk hát akkor pár szót a zárókötetről is! Tényleg csak pár szót, mert spoiler nélkül kb. egy szót sem ejthetek róla. 

Ceony a mestervizsgájára készül, és Emery, hogy elkerülje az elfogultság látszatát, egy régi iskolatársához küldi a lányt, hogy ott készüljön fel a vizsgájára. Csakhogy Bailey mágus és Emery enyhe kifejezés, hogy nem kedvelték egymást, és hiába az eltelt évek, Bailey ellenszenve Emery iránt mit sem csökkent. 

Wtf? Értem én a célt, hogy Emery pártatlan vizsgáztatót szeretne, de Baileyt ha valaminek nem, akkor pártatlannak nem nevezném. Még ha nem is mondja ki nyíltan, mit gondol, undok és kiállhatatlan a lánnyal. És ha nem lenne elég a vizsgára készülés, Ceony rettenetes hírt hall.

Úgy döntöttem, nem bosszantom fel magam azon, hogy Ceony elől megint el akarnak titkolni mindent (nem tanultak az előző két kötet eseményeiből?), és a lány persze, minden figyelmeztetésre fittyet hányva, megint a saját szakállára kezd nyomozni. 

Igazuk van a kritikát megfogalmazóknak is, lehetett volna kidolgozottabb, elég rövidke, pár dolog ismétlődik, stb., de olvasás közben mindez egyáltalán nem érdekelt, csak sodródtam az eseményekkel, és élveztem minden percét. Nekem igazából nem volt különösebb hiányérzetem, az alig 220 oldal azt is jelenti, hogy semmi felesleges sincs benne, amit én részemről kimondottan előnynek tartottam. Ahogy a finom és nem tolakodó szerelmi szálat is, végre semmi szex, de mégis lehetett érezni a mély érzelmeket. 

A metsző bűbájok talán még az eddiginél is visszataszítóbbak voltak, ha lehet, és erős sötét tónust adtak a történethez, a különféle anyagmágiák bemutatása szerintem nagyon jól sikerült, de igazán sokat nem tudunk meg róluk, talán ezt lehetett volna jobban kifejteni, de talán majd a 4.(?) vagy spin off kötetben? Nem is tudom, most minek fog számítani. A tükrös rész volt talán megint a kedvencem, a hibás tükörben való közlekedés igazán plasztikusra sikeredett. 

A mestermágus vizsga izgalmas volt, és lezárás igen szépre és számomra meghatóra sikerült. Igen, így kell ezt, még a romantikát finnyákoló énem is elégedett volt vele.

A borító ezúttal is Sánta Kira munkája, én szerintem ez is gyönyörűséges, bár nekem az eredeti is tetszik. A fordítást Márton Zsófia jegyzi, ami szép, gördülékeny és jól olvasható.

Hibái ellenére nem adhatok kisebb pontszámot:

10/10


2018. április 27., péntek

Ablak a világra? Kultúrák a könyvekben

E havi témázásunk a fenti címet viseli, mínusz a kérdőjel, amit én írtam hozzá, mert kicsit jobban belegondolva, vajon tényleg rálátunk-e egy vagy több könyvön keresztül egy másik kultúrára? Vagy csak egy olyan megközelítésre, egy olyan szeletre, amit a könyv írója jónak látott megosztani velünk, ami akár hamis vagy megtévesztő is lehet.

Talán nincs is objektív válasz erre a kérdésre, hiszen bármilyen kultúrával is ismerkedünk meg, a róla alkotott képünket nagyon sok minden befolyásolja, kezdve, hogy hol élünk, milyen kultúrában nevelkedtünk, stb.

Vajon mitől függ az, hogy milyen kultúra érdekli az embert? (Csupa kérdés vagyok ma, haha!) A szülei terelik arrafelé? A társadalmi berendezkedés? Barátok, filmek, könyvek? Egy korábbi életében ott élt netán? Engem pl. nagyon vonz az orosz kultúra, és nagyon egyszerű lenne arra fogni, hogy én még az a korosztály vagyok, akinek kötelező volt az orosz az iskolában, és a moziban meg a tévében sok szovjet (nem orosz!) alkotással találkozott, a könyvesboltban, irodalomórán a Távolban egy fehér vitorlát és a Timur és csapatát "nyomatták". (Kb. 3 forintba kerültek az ún. Delfin könyvek, könnyen hozzájuk lehetett jutni.) Mondom, könnyű lenne erre fogni, és egészen biztos, hogy van is benne valami, de nem hiszem, hogy csak ennyi lenne. Először is inkább a régebbi orosz korszakok tetszenek, még a nagy októberi szocialista forradalom előtt, vagy nagyjából akkortájt, maximum a 2. világháború végéig, az utána levő korszakok nem. Másodszor van bennem valami mély együttérzés az orosz nemzettel szemben, szomorúsággal tölt el, hogy milyen rossz sorsot kapott ez a jobb sorsra érdemes nép, amit a szocialista nevelés épphogy megerősített bennem, nem enyhített.

Lássuk, milyen orosz témájú könyvek hatottak rám!

Arkagyij P. Gajdar: Timur és csapata - Bizony a nagy klasszikus! Én nagyon szerettem, többször is olvastam. Ma már lehet, hogy nagyon didaktikusnak érezném, de az akkori, még romantikus és naiv énemet elvarázsolta.

Borizs Paszternak: Zsivago doktor - Ez már a rendszerváltás első olyan, korábban betiltott könyve, amit úgy vittek az emberek, mint a cukrot, mikor 1989-1990 körül végre megjelenhetett. Emlékszem, mennyire sajnáltam, hogy a sztálini időszak hogyan tette tönkre ezt a népet, ill. hogy azon csodálkoztam olvasás közben, hogy mitől volt betiltott, semmi igazán komoly társadalomkritika vagy lázító, uszító propaganda nem volt benne. Egy jó kis szépirodalom.

Ilf-Petrov: Tizenkét szék - A tizenkét egyforma szék valamelyikébe rejtett, a kincshez vezető, jaj, mi is volt, térkép? levél? történetét egy, talán amerikai filmben láttam először, és évekkel később került a kezembe az ihletadó könyv. Emlékszem, mennyire megdöbbentett a vicces és izgalmas könyv tragikus fordulata, ami a filmből kimaradt, és ami számomra nem illett az előzményekbe.

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a halhatatlan - Fura, szürreális, néhol kusza, számomra mégis abszolút lenyűgöző könyv volt. Az orosz mesék amúgy is mindig érdekeltek.

Bulgakov: A Mester és Margarita - Az abszolút kedvenc orosz témában, és egyébként is az egyik kedvenc könyvem, amit néhány évente előszedek, és újraolvasom. (lassan már esedékes is lesz...) Alig van olyan könyvem, amit többször olvastam, mint ezt. (A Winnetou és a Harry Potter azért leelőzte. :D)

Persze, mindig vevő vagyok újabb könyvekre is, most pl. Katherine Arden orosz témájú könyve, A medve és a csalogány várja a boltban, hogy érte menjek, én meg, hogy elolvashassam. Csak remélni tudom, hogy jó lesz.

További kultúrák, amik mindig is vonzottak valamiért, a zsidó és az arab. Főleg az, hogy mennyi hasonlóság van köztük, és mégis mekkorák az ellentétek.

Igazából inkább filmeket láttam ezekről, könyvet nem sokat olvastam, most hirtelen nem is jut más eszembe, mint

Helene Wecker könyve, A gólem és a dzsinn, ami valahol éppen a két kultúra találkozásáról szól, és ami nekem picit csalódás volt, túl hosszú volt, és túl sok volt benne a töltelék.

Nyilván nem maradhat ki az angol sem. Azt szoktam mondani, hogy úgy születtem, hogy meg akartam tanulni angolul. De tényleg, mióta az eszemet tudom, így van, pedig mikor én voltam gyerek, nálunk még a német volt a fő idegen nyelv az idegenforgalom miatt, főleg itt, a Balaton környékén.

A könyvek közül persze, hogy előkelő helyen áll a Harry Potter, de bármily furcsa, HP előtt is volt élet, és angol témájú-szerzőjű könyv. A kedvenc szerzőm P. G. Wodehouse volt, imádtam a fanyar angol humort, ami sokak szerint nem humoros, szerintem meg nagyon is az. Nem lehet kihagyni Shakespeare-t, aki örök szerelem 14 éves korom óta, és ha a modernebb írók felé fordulunk, Diana Wynne Jones nagyon fura, de nagyon érdekes műveit.

Japán kultúra. Régen ez is nagyon vonzott, de a mai eszemmel sokkal több hátrányát látom, és olyan szokásokat, amikkel nem tudok azonosulni. Japán szerzőtől alig olvastam, és valahol nem is vonz a lehetőség, de japán témájú könyv azért került néhány a kezembe, kezdve a klasszikus A sógunnal, James Clavell regényével, és néhány ismeretterjesztő művel folytatva.

Voltak még kisebb kiruccanásaim Afrikába, a doajókhoz (Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai), és Karen Blixenhez (Volt egy farmom Afrikában), de ez csak kirándulás maradt, nem ástam bele magam mélyebben a témába.



Velem témáztak:

Pupi
Nima

Csatlakozni ér!

Utóvéd:

Dóri
Sister







2018. április 16., hétfő

Vámos Miklós: töredelmes vallomás

Nem elírás a cím, valóban kis kezdőbetűvel szerepel a könyv borítóján és a címlapján is. Igazából nem tudtam rájönni, miért, de be kell vallanom, kissé zavar. 

Na, de mást igazán nem tudok felhozni a könyv ellen (talán még az első borító, ami nem teljesen nyert meg magának, bezzeg a hátsó! azon nagyon jót mulattam), ahogy mondani szokták, megvett kilóra.

Ez az első Vámos Miklós könyvem, de most így utólag nem értem, mire vártam, hiszen a stílusa nagyon szórakoztató és olvasmányos.

Mindenkinek vannak olyan emlékei, amire nem szívesen emlékeznek vissza, sőt, egyenesen szégyellik. A szerző a saját ilyen emlékeiből szedett össze egy szép, dús csokorral. Nem mesélem el, miről szóltak, nehéz is lenne, hiszen a legtöbbnek nincs regényhez vagy novellához hasonlatos cselekménye.

Változó hosszúságú elbeszéléseket kapunk, már a mottó is mutatja (Odaülök, rövidülök), a lényeg nem a sok rizsa, hanem épp ellenkezőleg, minél kevesebb szöveget használni. A beszúrt utalásokat,  idézeteket, átalakított (jaj, az ál-idézetek! :D) mondásokat külön élvezettel olvastam, sőt, később már direkt kerestem is.

A történetek közül voltak viccesek, szomorúak, elgondolkodtatók, szánalmasak (elnézést, kedves Vámos Miklós, de ha egyszer azok), megdöbbentőek, jelentéktelenek (legalábbis némelyiknél azt éreztem, hogy nem értem, mire a nagy felhajtás, nincs ebben semmi szégyellnivaló, persze, nem én vagyok a szerző fejében), szívbe markolók, szívmelengetők, kínosak, enyhén közönségesek, stb. De egy sem volt dühítő vagy unalmas, netán felháborító. Legalábbis a szerzőre nézve, a szülei egyes lépései legalábbis megkérdőjelezhetőek. Finoman szólva nem voltak a helyzet magaslatán. Bár elgondolkodtam azon, hogy a szerző mennyire tekinthető objektívnak (nyilván semennyire), és így mennyire hiteles, amiket átad a szüleiről, de azért kijárási tilalom idején kivinni egy 7 éves gyereket az utcára, tényleg kissé erős.

Akárhogy is, a könyvből egy esendő, messze nem tökéletes embert ismertem meg, aki ugyanakkor humoros, önironikus, melegszívű.

Ahogy az elején említettem, ez volt az első Vámos Miklós könyvem, de bizton állíthatom, hogy nem az utolsó. Szívből ajánlom elolvasásra.

10/10

2018. április 1., vasárnap

Lana Millan: Raziel

Már hetekkel a megjelenése előtt felfigyeltem erre a könyvre, valamiért kezdettől fogva vonzott. Alig vártam, hogy olvashassam, és nem is csalódtam.

Raziel, az Úr egyik angyala, a Tudás Könyvének őrzője egy reggel Nevada sziklái között ébred, méghozzá női testben, emberként, szárnyak nélkül. Nemcsak arra nem emlékszik, hogy hogy került oda, hanem arra sem, hogy mi történt az elmúlt kb. 200 évben a Földön. Lehetne ennél nagyobb szívás?

Igen! Megjelenik Uriel, közli, hogy eltűnt a Tudás Könyve, és Mihály arkangyalnak az az ötlete támadt, hogy elpusztítja az emberiséget, szóval Raziel szerezze vissza gyorsan a könyvet, és mentse meg az emberiséget. Ehhez segítségképpen kap egy Belader nevű démont. Szép kis helyzet!

Elindul a hajsza a könyv után, sok-sok fordulattal, amikből néhányra számítottam, de sokra nem, a befejezés meg! Kétszer elolvastam az utolsó oldalt, és nem akartam hinni a szememnek. Ugye, lesz ennek a könyvnek folytatása? Mert ez így nem érhet véget.

Eleinte szokatlan volt, hogy milyen sokat foglalkozik a könyv Raziel emberi életével, aztán egyre jobban megszoktam, és érdekelni kezdett. Sok kis apróságot tudunk meg róla, milyen embernek lenni, angyali hatalom, szárnyak nélkül, ráadásul női testben, annak minden nyűgével és szépségével. Megismerjük Kendrát, aki megtalálta a lányt a sivatagban, befogadja, és lassan barátokká válnak. Raziel egyre inkább emberré válik, és bár sajnálja a szárnyait, egyre többet foglalkoztatja a gondolat, hogy örökre emberi életet éljen.

Sajnos, Uriel ezt nem hagyja annyiban, ráadásul a test, amelyikbe az angyal beköltözött, nem élt éppen ártatlan életet, hogy finoman fogalmazzak, amiről viszont Raziel semmit sem tud, és ez időnként igen nehéz helyzetbe hozza. A szálak és ösvények többször keresztezik egymást, és rendesen össze is keverednek. 

Valamiért az angyalokat sokan férfiként ábrázolják, pl. Uriel ebben a könyvben is mindig férfiként jelenik meg, és sok angyalnak férfi neve van (Mihály, Gábriel), de az angyalok valójában nemtelenek, vagyis sem férfiak, sem nők. Ezt a nemekhez szokott emberi agyunkkal nehéz felfogni.

Ebben a történetben az angyalok nem éppen "angyali" lények, Uriel pl. erőszakos, Mihály meg ugye, egyenesen gyilkos hajlamú, még Lucifer volt a legszimpatikusabb, bármilyen hihetetlen is.

Ha valaki egy izgalmas, fordulatos, kicsit női szemszögből elmesélt angyalos-démonos történetre vágyik, ez az ő könyve.

(És remélem, lesz folytatás...)

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

Ó, igen, és még egy! Aki április 29-ig megveszi a könyvet, egy zacskó KitKat Bitest kap ajándékba! Hogy miért épp KitKatet? Olvassátok el a könyvet, kiderül belőle!

10/9

2018. március 31., szombat

Kai Meyer: A betű mágusa (Varázskönyv-trilógia 1.)

Alig vártam ezt a könyvet, nagyon érdekesnek tűnt a fülszövege, ráadásul mindig örülök, ha nem angol nyelvű szerző könyvére találok.

És rendkívül jól is indult. Egy hatalmas, rejtélyes könyvtár, ahol nem tanácsos letérni a főutakról, origami madarak, amik lecsipegetik a port a könyvekről (ilyen itthon is jól jönne...), veszélyes penészráják (szó szerint az, ami a neve), a könyvekből kiszökött betűk, amik szavakká vagy mondatokká képesek összeállni, egy életre kelt olvasólámpa és olvasófotel, és egy napló, amibe egy 200 évvel ezelőtt élt fiú, Severin ír a jelenben élő lánynak. És ez még csak az első 50 oldal! Ugye, milyen ígéretes?

Furia Faerfax az a lány, aki ebben a környezetben él az apjával és az öccsével, meg némi személyzettel egy hatalmas, ódon házban. Nem ez az eredeti nevük, a családját üldözik, ezért élnek álnéven, elzárkózva. Hogy miért, azt nem lőném le, de hogy őszinte legyek, nem is értettem teljesen.

Furia és az apja az ún. üres könyveket keresik, amik beindíthatják a betűhalál jelenségét, ami minden könyvből kitörölné a betűket. De az "akció" balul üt ki két könyvönkívüli miatt (olyan könyvszereplők, akik valahogy kikerülnek a könyvekből), és a lány apja meghal.

Ahogy mondtam, a könyv nagyon ígéretesen indult, de aztán elment egy olyan irányba, amit részben nem értettem, részben nem érdekelt. A könyv középső része, sajnos, ráment erre, és csak a végén tért vissza egy kicsit az eredeti vonalhoz, de akkor sem teljesen. Nekem nem jött be az az ellenállós-földalatti mozgalmas vonal, ami hol a 2. világháborúra, hol az Éhezők viadalára emlékeztetett. 

Kár ezért a könyvért, mert sok lehetőség volt benne, és a könyv inkább mesés, "fantasysebb" eleje teljes ellentétben volt a másodikkal, ami YA-nak túl véres volt és kegyetlen. És egyes részein unalmas.

Nem tudom, akarom-e olvasni a másik két részt, persze kérdés, hogy kiadják-e egyáltalán.

10/6,5


2018. március 14., szerda

Böszörményi Gyula: Nász és téboly (Ambrózy báró esetei IV.)

Ahogy a sorozat rajongói, én is alig vártam, hogy megjelenjen a 4. rész is, különösen a 3. rész őrjítő függővége után, és amikor végre a kezem közé tudtam kaparintani, meglehetősen gyorsan el is olvastam.

Sajnos, a történetnek ezen a pontján spoilermentesen írni szinte lehetetlen, így csak óvatosan az olvasással!

A történet szálát nem ott vesszük vissza, ahol letettük, de meg tudtam állni, hogy ne lapozzak előre, hogy belekukucskáljak. :D Ezúttal más a könyv felosztása, mint eddig, Mili E/1-es narratívája mellé megkapjuk Richárd 1894-es történetét E/3-ban. Fura volt látni a kétkarú, jóval fiatalabb és fogalmazzunk úgy, bohémabb Ambrózy bárót, ugyanakkor nagyon érdekes is volt megismerni ezt az énjét. Szép lassan fény derül az előzményekre, és az okokra.

Bár a történet elég csavaros volt, és a szerző ezer módon próbált átvágni minket, ezúttal kitaláltam a megoldást.

SPOILER!!!!

Elég gyorsan arra a következtetésre jutottam, hogy a leveleket nő írja, egyértelműen nőies stílusra vallott a fogalmazásmód. Maga az indok, ami a megőrüléshez vezetett, nekem kicsit erőltetett volt.

SPOILER VÉGE!!!


Megmondom őszintén, számomra nem volt nagyon izgalmas ez a befejező rész, sokkal pörgősebbre számítottam. Unalmas, vagy rossz semmiképpen sem volt, de nekem a 3. rész még mindig a kedvencem a sorozatból.

Volt, aki szerint túl szirupos volt a lezárás, de nekem bejött, azt hiszem, 4 rész után ilyennek kellett lennie. Az epilógus meg a maga két szavával, maga volt a tökély. Hangosan felnevettem rajta.

Ami hiányérzet maradt bennem, az Emma szála volt, kicsit jobban ki lehetett volna fejteni, ill. nekem túl szomorkás lett.

A sorozat lezártnak tekinthető, és elméletileg le is zárult, ennek ellenére örömmel venném, ha Mili és a báró közös nyomozásairól további kötetetekben is olvashatnánk.

10/9,5