Keresés ebben a blogban

2017. május 26., péntek

Borítóleleplezés! Gaura Ágnes: Túlontúl

Bár azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy rengetegen várjuk a Boriverzum 6. kötetét, de Gaura Ágnes most egy tündéres könyvvel jelentkezik a könyvfesztiválon. (A Bori-rajongóktól pedig kis türelmet kér, érkezni fog az a 6. rész is.) És bár a tündérek mesét idéznek (ami nálam külön plusz pont), úgy értesültem, nemcsak fiataloknak, de felnőtteknek is ajánlható.

Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy az elsők között mutathatom meg a könyv borítóját, ami egyszerűen gyönyörűséges. Íme, csodáljátok meg ti is! Nézzétek meg jól, sok az apró részlet, amit az ember elsőre észre sem vesz.


De még nincs vége, a hátsó borítón folytatódik a minta:




A borítót ugyanaz a Kovács Péter festette, aki az Attila koporsójának borítóját is.

Azt hiszem, már ebből is látszik, hogy igényesen elkészített könyvről van szó. És hogy belül milyen lesz? Íme, a fülszöveg, és kedvcsinálónak néhány idézet: 

Fülszöveg: Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóita somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

Idézetek: Igazán méltatlan dolog arra ébredni, hogy a fejed fölül eltűnt a legkedvesebb palotád, állapította meg Aranykert ura, majd kedvetlenül visszahúzta magára tündérlenből font takaróját, amit lefújt róla a zabolázhatatlan szél.”

„– Néha azon töprengek, ki lehetett annyira beteg, hogy olyan varázslatokat találjon ki, amiket száz éven át kell elkészíteni? Mégis, hány évig tarthatott kikísérleteznie, ha nekünk a pontos leírások alapján sem sikerült összehozni fél évezred alatt? Ah, utálom ezt a könyvet, komolyan mondom, utálom! És gyűlölök mindent, ami úgy kezdődik, hogy végy négy kanál merengőrózsa-szirmot, és egy éven keresztül locsold a könnyeiddel.
Mondjuk, nem volt nehéz sírni felette.”

Volt idő, amikor mesével kellett jóllakni, mert nem futotta nagy ebédekre, de Liliomnak sosem esett nehezére, hogy megelégedjen a többnapos kenyérrel, ha közben tündérek kalandoztak a rékassal teli konyhában, és délceg hercegek igyekeztek csókkal felébreszteni szívük hölgyeit – bár már gyerekkorában is furcsállotta, hogy a hölgyek számára tök idegen hercegek csókolják életre az elalélt királyi sarjakat, így többször megfogadta, hogy ha egyszer írásra adja majd a fejét, olyan történeteket ír, ahol nem fognak ismeretlen uralkodóivadékok egymás szájára tapadni.”

Nem sokat látott belőle az almazöld zakón és fekete farmernadrágon kívül, de már évekkel ezelőtt úgyis arra a megállapításra jutott, hogy egy férfi sármja nagyjából egyenesen arányos az őt körülvevő könyvek számával. E logika mentén egy könyvesboltban könyvet lapozgató férfi kábé maga volt a szexisten.”

„– Fogadja el a kávé-meghívásomat, meg ne is. Legyen a bíró okos lánya!”

Egy utazókönyv, ha a megfelelő dolgot szállítja egyik világból a másikba, összeköti azokat, akik megízlelik a mágiáját. Akármit is jelentsen ez. A varázskönyv néha elég homályosan fogalmaz.”

A mesék életmentő képességét nem szabad lebecsülni.” 

Ha az olvasóim közül valaki még nem tudná, ki Gaura Ágnes (ami furcsa lenne, mert eddig mindegyik Boriról írtam), álljon itt egy rövid életrajz:

Gaura Ágnes: a név írói álnév, és a mögötte rejtőzködő szerző polgári neve, személye nem nyilvános. Annyit tudhatunk róla, hogy bölcsész végzettségű, csakúgy, mint a szerző által jegyzett, nagy népszerűségnek örvendő Borbíró Borbála-sorozat főszereplője. Ez a 2012-ben indult, magyar környezetben játszódó, a humort drámával és társadalomkritikával ötvöző sorozat volt Gaura Ágnes belépője a hazai zsánerirodalomba. Ezidáig öt kötete jelent meg a sorozatnak (Vámpírok Múzsája, Átkozott balszerencse, Lidércnyomás, Lángmarta örökség, Attila koporsója). A szerző a rövidebb próza világában is otthon érzi magát, novelláskötete Embertelen jó címmel 2014-ben jelent meg– most pedig régi álmát valósította meg: magyar népmesék és tündérlegendák ihlette fantasyt írt. Honlapján sok csemegét, háttér információt találhattok (http://www.gauraagnes.hu/), de érdemes követni a Facebook-oldalát is, ahol olvasóival folyamatosan oszt meg fantasy-világához kapcsolódó érdekességeket (https://www.facebook.com/GauraAgnes/).

Tényleg érdemes a honlapot és a facebook oldalt is nézegetni!

A rejtélyek asszonya - több értelemben is. ;) Fotó: EF

Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődést, és sokan döntenek úgy, hogy elolvassák. Én biztosan.

2017. május 23., kedd

Az Outlander sorozat félbehagyásának küszöbén...

(Szép kis cím. :D)

A sorozatot nem ismerőknek spoileres lehet!

Nem állítom, hogy én lennék a címbeli sorozat legnagyobb rajongója, a tévésorozattal kezdtem, és amíg a 8. rész után tartottak vagy fél év szünetet, elolvastam a könyvet, és minden hibájával együtt szerettem. A 2. résszel már több bajom volt, de akkora cliffhangerrel végződött, hogy muszáj volt folytatni. A 3. rész már jóval kevésbé jött be, de azért még mindig voltak jó részei. Ugyan itt nem volt túl izgalmas a befejezés, de kíváncsi voltam, hogyan folytatódik.

Egyelőre alig 200 oldalt olvastam el a 4. kötetből, de jó esély van rá, hogy ez lesz az utolsó, talán végig sem olvasom. Majd nézem a sorozatot, ha eljutnak eddig, a 2. kötet általam gyűlölt franciaországi részeit is egész ügyesen kihagyták, hátha ennek a baromságai is kimaradnak.

Pedig Gabaldon meggyőződésem, hogy igenis tud írni. A 3. rész börtönjelenetei, és a 4. rész eleje bizonyítják. Olyan szépen indult a 4. kötet, de sajnos, kb. az 50. oldal tájékáig tartott, amikor is szépen visszatértünk az előző kötetek hülyeségeihez.

Hőség van. Jó, az 1700-as évek végének ruhadivatja nem volt lengének nevezhető, de ameddig eljutottam, mindenki folyton izzad, melege van, stb., elemelik maguktól a ruhát, hogy kicsit megszellőztessék a testüket! Na, most ezzel nem lenne baj, ha nem minden 2. oldalon ez lenne a téma, de így már rohadt unalmas. 

Szexjelenetek, hát én azokat már kb. átugrom. Valahogy nehéz elhinni, hogy még mindig mindenki Claire-re és Jamie-re izgul, és elég megvillantani egy mosolyt vagy egy dekoltázst, hogy bármit megtudjanak és el tudjanak intézni. Számoljunk csak egy kicsit! Claire 27 éves, mikor visszakerül a múltba, Jamie, ha jól emlékszem, 22. Franciaországban 3 évet élnek (2. kötet), és előtte meg utána is X időt Skóciában. Tehát Claire kb. 30-31, mire visszakerül a sahát idejébe. Húsz év telik el, mire rájön, hogy Jamie nem halt meg Cullodennél, és 1969-ből utazik vissza a múltba. Akárhogy számolom, minimum 50-51 éves, Jamie meg 45 körül járhat. Bár elég valószínű, hogy egy 50 éves nő a 60-as években jóval jobban néz ki, mint az 1700-as években, de akárhogy is nézzük, nem hamvas szépség. Jamie meg hiába fiatalabb, sokat élt a szabadban, nem éppen kényelmes életmódot folytatott, könnyen lehetséges, hogy idősebbnek néz ki, mint a felesége. Ehhez képes mindketten ugyanolyan fürgék, mint 20 évvel korábban, nemcsak szexuális, de mindenfajta fizikai téren, amit szintén nehezen képzelek el.

De ezeket mind megbocsátanám, ha a történet izgalmas lenne. De nem az. Kb. semmi sem történik. Azt se értem, hogy kerültek oda, ahová, mintha kimaradt volna egy kötet vagy néhány fejezet a 3. és 4. rész között. De az sem világos, hogy hová és miért tartanak, abban a rohadt hőségben, iszonyat lassan egy koszos és büdös hajón. És akkor még vegyük hozzá, hogy egy több mint ezer oldalas monstrumról beszélünk! Szent ég, ha ez végig ilyen lassú!

Ja! És: Jaj, de unom a politikát...

Ugyanakkor van egy párhuzamos történetszál, Brianna és George szála a jelenben (1969), ami viszont tetszik, és emiatt még fontolgatom, hogy mégsem hagyom abba. 

Egyszóval, eljutottam a határáig, hogy elég volt ebből a nyűglődésből, köszönöm szépen.


2017. május 8., hétfő

És még néhány könyvről röviden...

A térdemnek ugyan nem sokat használt a fizikoterápia, de az olvasmánylistámat megnyomta, ennyi haszna mindenképp volt. Szinte sajnálom, hogy letelt, olyan jókat olvastam. :D

"Jókat", úgy értve, hogy közel fél órán át folyamatosan, de abban az értelemben "jókat", hogy jó olvasmányokat, sajnos - egy kivétellel - nem.

Alessandro Baricco: Vértelenül

Három vékony kis könyv közül választhattam, amik könnyedén befértek a táskámba, két Baricco és az Erőleves a léleknek. Elsőnek őt választottam.

Baricco az a szépirodalmi író, akit szívesen olvasok. A csodálatos Tengeróceán és Novecento után a Selyem története nem annyira nekem szólt, de az írásmódja ott is lenyűgözött. Őt olvasva gyakran azt érzem, hogy a szavai ott lebegnek körülöttem a levegőben. 

Ezúttal nem sikerült a varázslat, a Vértelenül elég vértelen könyvre sikeredett, habár a címével ellentétben a könyv első fele nagyon is véres volt, a második felét meg nem igazán értettem. Előnye, hogy 80 oldal, és kétszerre ki is olvastam.

Most egy darabig tuti nem vágyom a szerző könyveire. 

10/5

Jött a következő vékony kötet.

Jack Canfield: 3. porció erőleves a léleknek

Mivel Canfield a pozitív gondolkodás nagymestere, követe, szószólója, ha úgy tetszik, szerintem joggal hittem, hogy a címmel egyetértésben lélekemelő, pozitív történeteket kapok, amikben a hős legyőzi a nehézségeket, talpra áll vagy talpon marad, bármi történjen vele. De mindenképpen pozitív kicsengésű írásokat vártam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

A pár oldalas történetekben nagyjából az volt a közös, hogy az íróját valami tragédia, nehézség érte, de ezek közben érte valami jó is. Ez még úgy tűnhet, mintha egyezne az elvárásaimmal, de nem így van.

Mondok néhány példát: A leukémiás kislány meghal, de előtte még készít egy szép rajzot a kedves szomszéd néninek. A börtönbe került nőnek titokban almát ad a börtönőr. A rákos apa még megéri lányai születésnapját. A kirabolt család önként adja oda mindenét a kirablóinak a szeretet nevében. A tanárnak feltűnik, hogy a problémás tanítványának gondjai vannak. Isten a tenyerén hordoz. Néha úgy éreztem, istentiszteleten vagyok egy csomó kenetes vénasszony társaságában. Nincs bajom a vallással, félreértés ne essék, de ne akarják letuszkolni a s torkomon.

És halál, halál, halál, nem számoltam meg, de szerintem kb. minden 2. történetben. Felnőtt, gyerek vegyesen. Egyes történeteknek még csak csattanója sem volt. Pl. volt egy Paco nevű fiú, aki összeveszett az apjával, és elszökött otthonról. Az apa - talán az újságos kirakatába - kitett egy cetlit, hogy nem haragszik Pacóra, és visszavárja. Másnap reggel öt Paco nevű fiú ácsorgott a kirakatnál. Ennyi! Nem derült ki, hogy az történet írójának Pacója köztük volt-e. Nem derült ki, hogy az öt Paco hazatalált-e végül. Semmi sem derült ki, a jó életbe!

Vagy a másik történet a jószívű fegyőrről. Sokkal jobban érdekelt volna, hogy mi lett a szerencsétlen nővel szabadulása után, aki erőszakos, gyerekét molesztáló apja helyett ült csalásért és sikkasztásért! Hogy az "apa" vajon lebukott-e valaha is (hogy a farkánál fogva fellógatták-e a szemét rohadékot, aki ezt tette a lányával), hogy a nő testvéreit vajon mivel tarthatta sakkban, amiért ők is apjuk mellett vallottak, stb. Erről nem derült ki semmi, de a börtönőr legalább rendes volt, hurrá.

Az alcímtől eltérően ezek nekem nem adtak erőt, és a lelkem sem lett emelkedettebb. Épp ellenkezőleg, a halállal végződő történetektől elment az életkedvem, a tanárosaktól keserű lett a szájízem, hogy miért nem tud minden problémás gyereket felkarolni legalább egy tanár, stb. A sokadik "halálos" történetnél, kicsivel a könyv fele után, úgy döntöttem, nem fizetnek nekem azért, hogy én ezt elolvassam, hát becsuktam, és elbúcsúztam tőle.

És akkor az egyetlen jó könyv a listából.

Charlie N. holmberg: A papírmágus (A papírmágus trilógia I.)

Valamiért nagyon vonzott ez a könyv, és ha hiszek ennek a megérzésnek, az be szokott jönni. Ezúttal is így volt.

Ugyan a borítón szerepel, hogy ya, de szerintem nem illik abba a kategóriába. A főszereplői nem kamaszok, hanem fiatal felnőttek, és nem is kamaszoknak ajánlanám elsősorban, bár ők is olvashatják akár.

Nem tudtam semmit erről a könyvről, csak ami a borítón állt, ezért mindenféle pozitív vagy negatív előítélet nélkül láthattam az olvasásának. Nem egy vastag köny, 230 oldal, és ezt nagyra tudtam értékelni, semmi felesleges kör, nyafogások, szerelmi háromszög (illetve ez igen, de mégsem - ezt spoilerezés nélkül nem tudom elmagyarázni). Egy kis helyzet elmagyarázás, és világfelépítés után belecsaptunk a lecsóba. A kezelés nem volt elég, hogy kiolvassam, így még két este kellett ehhez. Azt hiszem, sokat elárul, hogy esténként képes voltam sokkal tovább fennmaradni miatta, hiszen már többször elpanaszoltam, hogy esténként alig pár oldal után rendszeresen belealszom az épp aktuális olvasmányomba. Ezúttal nem így volt.

Annak ellenére, hogy az elején kissé lassan csordogál a cselekmény, nem volt unalmas, élveztem a világ bemutatását, valamiért A hollókirály hangulatát idézte fel bennem (a sorozatot, mert a könyvet nem olvastam), és talán a borító is belejátszott, hogy a fejemben a 19. sz. elejére tettem a cselekményt. (Azt amúgy nagyon utálom, mikor nem derül ki egyértelműen, hogy mikor játszódik a könyv. Kitalált, saját idővel rendelkező világoktól eltekintve, meddig tartana ezt beleírni a könyvbe?)

De aztán szóba került a villanykörte, a távíró, a telefon, és akkor áttettem a 19. sz. végére. Majd jött az autóra való utalás, de mivel kézzel mosnak, megállapodtam a 20. sz. elejénél, ami nagyjából biztosnak mondható, mivel egy emlékben felmerül az 1901-es dátum.

Van benne pár ismerős elem, a mellkasből kitépett szív a Once Upon A Time sorozatra emlékeztetett, az emlékekben járkálás meg, na, mire? A Merengőre, persze. Viszont itt egészen máshol, hogy úgy mondjam, sokkal "véresebb" körülmények között nézzük meg az emlékeket, és nemcsak emlékek vannak, hanem kétségek, vágyak, stb., ezért végül nem zavartak a párhuzamok.

Úgy látszik a vérmágia most a divat, kb. a 3. könyvet olvasom, ahol vérrel varázsolnak. Engem kicsit taszít, de sikerült túltennem magam rajta végül. Nagyon jópofa és érdekes volt a papírmágia bemutatása. Ki gondolná, mi mindenre lehet jó a papír? Lényeg, hogy pontos legyen az a hajtás. ;)

Szóval az eleje kicsit lassan csordogált, de aztán a 80. oldal környékén szó szerint berobbant a cselekmény, és aztán már végigizgultam az egészet.

Ami tetszett, hogy Ceony talpraesett, bátor lány, aki nem kesereg sokáig, hanem kezébe veszi az irányítást. Amit tesz, az igazából elég eszement és felelőtlen dolog (a Roxfortban elég sok büntetőfeladatot jelentene...), de ha nem tenné, akkor miről szólna a könyv? Ami még tetszett, hogy a szerelmi szál(acska) elég egyértelmű, nincs több köteten keresztül való epekedés, és vívódás, hogy Edward vagy Jacob, hanem a kötet végére szépen kiderülnek azok a vonzalmak.

Kíváncsian várom a másik két kötetet.

10/9,5








2017. április 26., szerda

A flow, és többekről röviden

Tudjátok, mi az a flow? Ez, ni. Ha szerencsénk van, megtapasztaljuk a munkánkban is, de gyanítom, ez keveseknek adatik meg. Inkább a hobbiban, szórakozásban, sportban, az én esetemben sorozatokban, és főleg a könyvekben tudom elérni ezt az állapotot, mikor megszűnik a tér és az idő, és az ember benne él a sorozatban vagy a könyvben.

Vagy nem. Talán az én hibám, talán a választásaim, érintettem már ezt a témát az évértékelő posztban, de egyre kevésbé tudok elmerülni egy jó könyvben. Persze, ennek az sem használ, hogy este belezuhanok az ágyba, és örülhetek, ha ki bírom nyitni egyáltalán a könyvet, de az átlag az, hogy kb. két oldal után alszom bele. (Ha véletlenül mégsem, akkor a másnap lesz keserves a kialvatlanság miatt. :D) Vagy a vécén olvasok, ugye, x ideig, de hacsak nincs hasmenése az embernek, ez se sok idő, ráadásul rettentő szaggatottá teszi az olvasást. Mivel vezetek munkába, az utazás alatt sem tudok olvasni, de most pár napig fizioterápiára járok, és az a kb. félóra nagyon alkalmas erre a célra. :)

Ugyanakkor, sajnos, egyre kevesebb olyan könyvet találok, aminél legalább a remény megvan, hogy ha folyamatosan tudnék pár órát olvasni, elérhetném ezt az állapotot, vagy az az alatt a pár perc alatt, ami jut, el is tudom érni.

Nézzünk pár kísérletet az elmúlt pár hétből-hónapból, hogy mi lett ebből a törekvésből! Előre mondom, nem sok.

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn

Nagyon érdekelt ez a könyv, pont annak a két kultúrának egy-egy elemét ötvözi, ami mindig is érdekelt, az arab és a zsidó. Még talán általános iskolás voltam, mikor láttam a tévében egy filmet a gólemről. Előtte nem igazán tudtam, mi az. Emlékszem, mennyire megfogott a történet, hogy a végén valamiért elszabadult, pusztított, és végül őt magát kellett elpusztítani. 

Az ezeregyéjszaka kívánságteljesítő dzsinnjei és a gazdáját védő agyagharcos története eleinte nagyon tetszett. A 19. század legvégén (talán 1899-ben?) játszódó történet helyenként valamiért A legendás állatok filmre emlékeztetett, talán mert New Yorkban játszódik mindkettő, és mert mindkettőben fontos szerepe van a mágiának, bár sok más közös vonás igazából nincs bennük.

Teljesen lekötött a gólem megalkotásának folyamata, és a dzsinn története. Talán nem nagy spoiler, sejthető, hogy a két lény összetalálkozik egy ponton. Sajnos, innentől a rettentő unalmas, semmiről sem szóló részek váltakoztak az érdekesebbekkel, de én csak a kínlódásra emlékszem. Minimum 100-150 oldal kihúzásával pergőbb, feszesebb lehetett volna a cselekmény. Egy-két történetszál felbukkanását nem igazán értettem, félig varrták csak el őket. Sőt, ha jól belegondolok, a két főszereplő szála sem zárult le teljesen, nem lett teljes happy end, ami igazából nem baj, de mégis valami frappánsabbat vártam volna.

Az elméleti filozofálgatások arról, hogy a gazdája parancsait követő lény, mint a gólem, rendelkezhet-e szabad akarattal, érdekesek lehettek volna, de csak unalmasak voltak.

Voltak igazán izgalmas részek, a legeleje és a vége ("hála" egy jó hosszan elhúzódó autógumi-cserének, egyhuzamban el tudtam olvasni), de a közbeeső részektől nem voltam elragadtatva.

10/6

William Goldman: A herceg menyasszonya

A film az egyik kedvencem, többször láttam, mindig el tud varázsolni, és bár mai szemmel megmosolyogtató a technika vagy inkább annak hiánya, mégsem tudom megunni.

Mekkora volt a meglepetésem, mikor kiderült, hogy könyv alapján készült! Hát még akkor, mikor azt is megtudtam, hogy a szerző a saját könyvéből írta a forgatókönyvet.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én ritkán figyelem a filmek, sorozatok íróit, így igencsak meglepődtem, mikor rákerestem Goldmanre, és kiderült, hogy micsoda klasszikusok fűződnek a nevéhez, aminek a forgatókönyvét írta, vagy valami köze volt hozzá. A teljesség igénye nélkül: Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Maraton életre-halálra (szintén saját regényéből), A híd túl messze van, Maverick. És ez csak néhány példa.

Ezért, amikor azt olvastam egy értékelésben, hogy a film kb. egy rakás sz... a könyvhöz képest, nem nagyon akartam elhinni, és miután befejeztem a könyvet, azt kell mondanom, hogy nem is így van. Én legalábbis nem így érzem. A filmben nagyjából minden fontos szerepel, ami a könyvben, persze, "a könyv részletesebb, mint a film" ezúttal is így van. Jelentősebb változás, hogy Humpledlinck herceg valami 250 kiló, és itt szerepelnek a szülei is (kimondottan vicces volt a motyogó király), a nagyapa (Peter Falk)-unoka dolog sem egészen úgy van, kapunk háttértörténetet Fezzikről és Inigóról, stb., de azért a lényeg benne van a filmben. 

Ez a "könyv a könyvben" dolog nagyon hiteles volt, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy S. Morgenstern létezett-e, de persze nem. Goldmannek sikerült pár helyen rendesen megvezetnie, igazán ügyesen csinálta.

Összességében azt mondanám, a könyv és a film szépen kiegészítik egymást, nem tudnék választani kettejük között.

10/8

Victoria Schwab: Egy sötétebb mágia

A legnagyobb esélye ennek a könyvnek volt, hogy elérjem a flow-t, és sok részénél sikerült is, ha nem is mindenhol.

Tetszett az alaphelyzet a több, párhuzamos síkon létező Londonnal, a mágia (bár a sok vérmágia egy idő után már elborzasztott, fene szeretné folyton vagdosni magát, hogy varázsolhasson), Kell és Lina kettősében sok potenciál van, még akkor is, ha egyelőre nincsenek össszeszokva, és talán itt-ott sablonos egy picit.

Várom a következő kötetet, remélhetőleg hamar olvashatom.

Azt viszont betiltanám, hogy bármit a Harry Potterrel reklámozzanak! Aki a HP-t szerette, ezt is fogja? Ne már, erre semmi biztosíték.

10/9

On Sai: Esővágy

Gondoltam, pár novella igen praktikus lesz a fizioterápiára, egy-kettőt le lehet tolni, míg csipked az a gép, és ez a reményem be is vált. 

A helyzet az, hogy voltak, ami nagyon tetszettek, de mások nem tudtak megragadni. Az mindegyikről elmondható, hogy olvasmányos, izgalmas, gördülékeny a stílus, de a scifis, disztópiás, posztapokaliptikus vonal nem nekem való. Nem is érdekel, sőt, sok helyen nem is értettem. 

Mindjárt a legelső volt az egyik kedvencem, a Jóváságú vérfarkas nősülne. Vicces, jópofa, és kellően izgalmas történet volt, néha vissza kellett fognom magam, hogy hangosan fel ne röhögjek olvasás közben. A többi kezelt beteg talán nem nézte volna jó szemmel.

A másik, amit kiemelnék, a Sose szólj be varázslónak!, ami a Ribizli c. magyar népmese feldolgozása szintén vicces, egyedi stílusban.

A többi novellával sem volt igazán nagy baj, csak ahogy mondtam, ez nem az én stílusom, de egyik-másiknál azt éreztem, hogy On Saié sem. Meg is beszéltük reea bloggerinával, hogy ez a scifis, disztópiás, komor, világfelrobbanós stílus talán nem az írónőnek való. Valahogy úgy éreztem, nem rá passzol, nem igazán tudom jobban megfogalmazni. De az kétségtelen, hogy több helyen sikerült elérnem a novelláival a flow-t, mint más könyvekkel, amiket az utóbbi időben olvastam.

10/8






2017. március 9., csütörtök

Münz András: Szerelemszombat

Szerelemszombat? Ez biztos valami romantikus, én meg azoktól olyan távol tartom magam, mint ördög a szenteltvíztől. Vagy hogy stílszerű maradjak, szoknyapecér az oltártól. A csókra álló száj a borítón csak erősítette ezt a hitet. (Jobban megnézve naptárlap lesz az, és nyilván a szombati naphoz tartozik.)

De aztán a véletlen úgy hozta, hogy mégis hozzám keveredett ez a könyv, és ugye, véletlenek nincsenek, hát úgy gondoltam, valamiért el kell olvasnom.

Ó, hát ezt a Münz Andrást én ismerem! Szerettem az írásait a Nők Lapjánál anno, sok-sok éve, mikor még olvastam a lapot. Istenem, de rég volt, egy másik korszak az életemben. Naivan, boldogan kezdtem életemnek az a szakaszát. Ha tudom azt, amit ma!

És lám csak, ez a kötet azokból az írásokból állt össze. Nem regény, nem is tudom, mi lehetne a műfaja. Novellák? Glosszák? Tárcák? Anekdoták? Mindegy. Pár oldalas írások, épp el lehet olvasni egyet, míg az ember vár a buszra, sorba áll a boltban, vagy urambocsá', elvégzi a dolgát a vécében... 

Jaj, olyan nosztalgikus hangulat fogott el olvasás közben! Emlékeztetett a 70-80-as évekbeli gyerekkoromra, pl. a Ne tessék mérgelődni c. könyvre, ami a szüleimé volt, és kb. ezerszer olvastam. De kicsit a szomorúság is elfogott, hogy már - atyaúristen! - egy csomó mindent értek és megélek, pedig jóval fiatalabb vagyok, mint a szerző. A reggeli itt fáj, ott fáj, az elmúlt fiatalság, hogy az ember már örül, ha kedvesen szolgálják ki, vagy netán jut neki egy kis ártatlan flört az orvosi váróban.

Mindegyik írás így vagy úgy kapcsolódik a szerelemhez. Régmúlt szerelmek emléke dereng fel, jellemző jeleneteket olvashatunk a házasságokból (semmire sem jó viták, kihűlt kapcsolatok, stb.), családi történetekbe merülhetünk el. Időnként ráismertem magamra, pl. az asszonyra, aki hajnal kettőkor titokban dobta ki férje kirojtosodott kardigánját a kukába.

De ne tessék ám azt hinni, hogy ezek valami lehangoló, depresszív írások! Nem. A legtöbbjét belengi a derű, sokon mosolyogtam, soknak a végén felnevettem a csattanót olvasva. És persze, ha talán csak rövid időre is, de elgondolkodtattak ezek az írások. Majdnem mindegyikről elmondható, hogy adott valami pluszt.

A védőborító hátsó fülén olvasható kicsit ironikus, de humoros, kedves szerzői életrajzot is érdemes ezúttal elolvasni.

Ugye, hogy kellett nekem ez a könyv? Nincsenek véletlenek.

10/10


2017. február 12., vasárnap

Jean Webster: Patty a kollégiumban - Zanza

Nem is tudtam, hogy a Nyakigláb apó meg a Kedves ellenségem mellett van magyarul még két könyv a szerzőtől.

Az az igazság, hogy el akartam költeni egy könyves kupont, amit a Book24 áruházban lehetett beváltani, és amit venni akartam, náluk nem volt kapható, így keresnem kellett valami mást helyette, így akadtam erre a könyvre és folytatására(?).

A könyv alig 140 oldal, de a vastag lapoknak, nagy betűknek köszönhetően mégsem nagyon vékony. A borító bájos, és a keménykötésnek hála jó megfogni, kellemes lapozni.

A történetet, azt hiszem, imádtam volna 8-10 évesen, kedves, aranyos, vicces, de ma már nekem ennyi kevés. Azért jól szórakoztam, de semmi több.

Összefüggő történet helyett inkább laza novellafüzérnek mondható. Épp azon gondolkodtam a vége felé, hogy Patty semmiből sem tanul, és nincs jellemfejlődés, mikor az utolsó történetben hirtelen megkomolyodott, de azt is olyan váratlanul, hogy számomra nem volt igazán hihető, hogy ez tartós változás lesz.

A könyv mentsége lehetne, hogy gyerekkönyv, tízéves kortól ajánlja a borító, de olvastam már gyerekkönyvet néhány hónapja, amit ennél sokkal többet adott. A kívánság varázslatról beszélek.

Ha van 8-10-12 éves lányotok, aki romantikusabb természetű, adjátok a kezébe! Szerintem szeretni fogja, de nekem csak:

10/6



2017. január 15., vasárnap

Kerstin Gier: Smaragdzöld (Időtlen szerelem 3.) - Zanza

Tényleg nagyon röviden, csak, hogy azért a befejezésről is essék szó.

A 3. rész azt hiszem, eleve nagy feladattal indult, lévén trilógia, le kellett zárnia minden szálat. Na, persze, kivéve, ha nyitva akart hagyni pár kiskaput egy lehetséges folytatás előtt. Ez szerencsére nem így volt, szép befejezést kaptunk, nagyjából minden szálat elvarrtak, a legtöbb kérdésünkre választ nyertünk. Biztosan lehetne még új kalandokat kitalálni kedvenc időutazóink számára, de jó volt ez így.

Sajnos, a történetről még kevesebbet tudok elmondani, részben mert továbbra is szövevényes (de simán követhető), részben, mert erősen spoileres lenne. 

Azt már a 2. résznél is akartam írni, hogy gyanakodni kezdtem Gwen anyjára, miszerint talán nemcsak annyi oka volt a születési dátumokkal való bűvészkedésre, hogy megvédje a lányát, de a magyarázat, bevallom, meglepett. Mint ahogy még csak nem is sejtettem, ki volt az áruló az őrzők között, egyik tippem sem jött be.

Xemerius továbbra is humorforrás, Leslie még  mindig szuper barát, de Raphael sokkal jobb fej, mint várható volt. Gideon undok viselkedésére is választ kapunk (na, persze, hogy persze, micsoda nemes lélek! :D).

A vérkör bezárása, a halhatatlanság kérdése bennem okozott egy kis ellenérzést, de alapjában véve ez a kötet is tetszett. Tulajdonképpen ügyes volt a lezárás, bár semmi ilyesmire nem számítottam. :D

Azon egy pillanatra elgondolkodtam, szeretnék-e halhatatlan lenni. Azt hiszem, nem, ha közben minden barátom, rokonom, szerettem halálát végig kellene néznem. És az is kérdés, hogy öregednék-e közben? Úgy gondolom, egy idő után teher lenne az élet, de mivel nem vagyok halhatatlan, erre a kérdésre sosem fogom megtudni a választ.

Szép volt, jó volt, az írónő helyében nem folytatnám, de ha mégis lenne következő rész, valószínűleg elolvasnám.

Nem beszéltem eddig a borítókról, mindegyik nagyon szép, igazán tetszett ez az árnyképes megoldás.

A fordításnál volt egy-két apróság már az első résztől fogva. A 3. kötetben Rákóczyból Rakoczy lett (meg kellene néznem, volt-e netán fordítóváltás, de lusta vagyok, bocsánat!). A Lucy név toldalékolása volt még nagyon furcsa, ugyanis az angol kiejtése a névnek "luszi", ehhez pedig így kellene tenni a toldalékokat: pl. Lucyval, Lucynak, stb, de a könyvben végig a francia "lüszi" kiejtéshez toldalékoltak (Lucyvel, stb.). És még egynél kaptam fel a fejem: araszoltunk a Strandon. Csakhogy mivel ez London egyik utcája, és a kiejtése "sztrend", a helyes írásmód a Stranden lett volna, akármilyen furcsán is néz ki. De ezektől eltekintve, nem voltak nagy bajaim, gördülékeny, jól olvasható.

Ahhoz képest, hogy tényleg semmilyen tudásom sem volt a trilógiáról, amikor belekezdtem, sem történetről, sem semmi másról, nagyon jól sült el, örülök, hogy megismertem. Pupi, örök hálám az első kötetért! :)

10/9