Keresés ebben a blogban

2013. május 27., hétfő

J. K Rowling: Átmeneti üresedés

Keserves poszt lesz ez, már látom. Részben, mert az asztali gépem gyengélkedik, és ennek a laptopnak a billentyűzete nem kedvel engem, részben pedig mert nem is tudom, mit írjak erről a könyvről. Azon is gondolkodtam, hogy írjak-e róla egyáltalán, de kikívánkozik belőlem pár dolog.

Azt hiszem, minden Harry Potter-rajongó nagyon várta az írónő új könyvét. Aztán kiderült, hogy felnőtteknek szóló könyv lesz, így a gyerekek kimaradtak a körből. Műfaj meghatározásként olvastam olyat, hogy politikai tündérmese, hát ez engem nem túlzottan vonzott, de hát Rowling, úgyhogy érdekelt. Mikor megjelent angolul, rögtön neki is kezdtem, de be kell vallanom, igen hamar abbahagytam. Bármilyen jól is tudom a nyelvet, az írónő olyan bonyolult mondatszerkesztést használt, ritkán előforduló szavakkal, hogy bár értettem, de a szöveg értelmezése akkora koncentrációt igényelt, hogy a történet követésére már nem maradt energiám. Így kénytelen-kelletlen megvártam a magyar kiadást, amire nem is kellett túl sokat várni, úgy fél évet, de csak március végén tudtam belekezdeni, és közel két hónapomba telt kiolvasni. Nem mintha unalmas lenne, nem, csak esténként olyan fáradt voltam, hogy szó szerint egy-két oldal után kiesett a kezemből.

A könyvről igen-igen vegyes véleményeket olvastam, köztük rengeteg negatívat, ez némi aggodalommal töltött el, de magam akartam a végére járni. Olvastam olyat, hogy unalmas, hogy képtelenség megjegyezni a rengeteg szereplőt, hogy rétegkönyv, stb. Volt köztük azért pozitív ítélet is, de én legalábbis kevesebb ilyennel találkoztam.

Nos, nekem nagyon tetszett az elejétől fogva, bár tényleg nehezen jegyeztem meg a neveket, és talán, ha a könyv közepére mondhattam el, hogy nagyjából tudom már, hogy ki kicsoda, és kinek a rokona, ismerőse. És bár a HP-ban talán még több szereplő volt, de azért azokat a neveket nekem valahogy könnyebb volt memorizálni. Egyáltalán nem éreztem unalmasnak, annak ellenére, hogy a szó szoros értelmében nem túl eseménydús. 

Rowling igen jó jellemrajzokat ír, el is gondolkodtam rajta, hogy honnan ismeri ilyen jól a drogos anyát, a problémás kamaszt (bár három gyereke van, így erre talán könnyű a válasz), a pakisztáni bevándorlókat, stb.

Mondom, abszolút tetszett, bár a trágárság kissé zavart, és a nemcsak hogy nyílt, de már-már pornografikus szex is, de el tudtam fogadni, mint a jellemábrázolás eszközét.

A felénél azonban történt valami. A drogos anyáról kiderül, hogy az anyja elhagyta, az apja verte, sőt molesztálta. Ennél a hatalmas sablonnál sóhajtva csóváltam meg a fejem: Miért kellett ezt Ms. Rowling, miért? Mert hát ki más lenne a hibás, mint a szülő. Félreértés ne essék, ez biztos, hogy meghatározó élmény egy gyerek életében, még belegondolni sem szeretnék, nemhogy átélni, de azért felnőtt egy felnőtt, hogy dönteni tudjon, és a döntéséért vállalja a felelősséget. És bár egész biztos, hogy egy ilyen élmény egy egész életre ott hagyja a bélyegét, de mégsem tudtam kibékülni a dologgal. Az addig gondolatban adott stabil 10 pontból le akartam vonni képzeletben egy fél pontot, de úgy éreztem, egy egész ponttal csúszott lejjebb, és sajnos innentől fogva nem találtam rá újra a könyv ritmusára, hangulatára, és a pontok tovább csökkentek a későbbiek folyamán.

Innentől fogva kezdett zavarni a könyv hosszúsága is, sokallni kezdtem a több, mint 500 oldalt. Tele volt számomra lényegtelen eseményekkel, a végére úgy éreztem, 300 oldal bőven elég lett volna. Az addig sem tökéletes, de elfogadható szereplők, változó arányú jó és rossz tulajdonságokkal, ilyen-olyan, főleg lelki, de néhány esetben testi nyomorokkal, elkezdtek látványosan zülleni. Már gyakorlatilag egyetlen jó tulajdonságot sem lehetett bennük felfedezni, viszont egyre gusztustalanabb dolgokat műveltek, kamaszok és felnőttek egyaránt.

Ezzel csak az volt a bajom, hogy így nemcsak hogy nem tudtam azonosulni egyik szereplővel sem, de úgy éreztem, hogy most már csak azért olvasom végig, hogy letudjam. Az események egyértelműen vezettek a tragédia felé, tudtam, hogy ennek a sok mocsoknak valahol ki kell törnie, de sajnos részben kitalálható volt a végkifejlet, és mivel egyik szereplőt sem tudtam megszeretni, ezért ez nem hozott sem feloldozást, sem katarzist. Bár néhány szereplő élete talán megjavult, másoknak legalábbis szembe kellett nézniük azzal, amit addig önmaguk elől is eltagadtak, mégsem éreztem jobban magam, a karakterek sorsa nagyjából hidegen hagyott, és a befejezést klisésnek és hatásvadásznak éreztem. Az utolsó oldal után ez szakadt ki belőlem önkéntelenül is: Hát ez szörnyű volt. 

Rowling jól ír, ez kétségtelen, a történetvezetéssel sincs különösebb gond, de a fentebb leírtak miatt sajnos, ez a könyv számomra az egyszer olvasható kategória. Ha eltekintek a történet hiányosságaitól, és figyelembe veszem az első felet, ami nagyon tetszett, nagyon erős jóindulattal:

10/8, és nem adom fel Rowlingot, de remélem, a következő könyve elkerüli majd ezeket a hibákat.

2013. május 25., szombat

Jerome K. Jerome: Három ember egy csónakban (nem számítva a kutyát)

E posztban - többek között - szó esik egy rövidítésről, a blog címének egyik feléről és egy híres humoristáról.

Úgy tűnik, a régi kedvencek előszedéséről szól most az életem, Steinbeck és Pilcher után a jeles angol író műve következett. Tudja-e valaki, mit jelent a K betű az író nevében? (Megoldás a poszt végén.)

Még úgy gimnazista koromban láttam egy filmet (Gimnázium? Ó, ne dicsekedjen! Na, és ez miből van? Megoldás ismét a poszt végén.) a könyvből, és egy rövid, de annál szomorúbb jelenet kivételével, végignevettem. Arra már nem emlékszem, hogy mikor olvastam először, de azt tudom, hogy olvastam angolul és magyarul is, ezt és a folytatását (Három ember kerékpáron) is, meg is volt, de most hiába túrtam fel érte az összes könyvespolcot, nem találom. (Sajnos, mostanában ez nem az első eset.) Találtam ugyan egy példányt az első részből, ami a rokonságból került hozzánk, de a második rész nincs benne. No, sebaj, egyelőre megteszi.

Az újraolvasott, -nézett könyvekkel, filmekkel, sorozatokkal gyakran az a bajom, hogy csalódást okoznak, nem azt nyújtják, amit bizonyos évvel ezelőtt, úgyhogy volt bennem némi félelem. De kár volt aggódni, a hangulat rögtön beszippantott, a 11. oldalon már hangosan nevettem, amit később gyakran megismételtem különböző módokon, röhögés, vinnyogás, vigyorgás, mosolygás, kacagás, vihogás, stb. formájában. Legszívesebben két oldalanként futottam volna oda valakihez, hogy felolvassak vagy idézzek a könyvből.

Ez volt első hangos nevetésem tárgya:

A jelen esetben - hogy visszatérjek a májlabdacs-hirdetésre - kétségtelenül megvolt mindenféle szimptómám, köztük a legfőbb is, a „teljes kedvetlenség minden munka iránt”.
Nincs szó, amely kifejezhetné, mennyire szenvedek ettől a betegségtől. Csecsemőkorom kezdete óta vértanúja vagyok. Kisfiú koromban egy napra sem hagyott békén ez a betegség. Persze akkor nem tudták, hogy a májam okozta. Az orvosi tudomány sokkal elmaradottabb volt, mint ma, és ezért a lustaságnak tulajdonították.
- Előre, te iskolakerülő kis ördög, tanulj és dolgozz, sohasem akarod a kenyeredet megkeresni? - szokták mondani, természetesen nem tudva, hogy beteg vagyok.
És nem kaptam orvosságot: nyaklevest kaptam.

A nem épp hosszú, 206 oldalas könyv három jó barát, Jerome (az író), William Harris, később már csak Harris, és George (nem számítva a kutyát, Montmorencyt) kéthetes csónaktúrájáról szól a Temzén. Az egyes fejezetek nemcsak a túra eseményeit írják le, hanem anekdotákat is kapunk, jórészt az eseményekhez szorosabban vagy lazábban kapcsolódva. Megtudhatjuk például, hogy miért nem visznek magukkal sajtot, ill. petróleumot, hogy mit történt a Hampton Court-i útvesztőben, elolvashatjuk az ifjabb Stivvings szomorú esetét, VIII. Henrik és Boleyn Anna szerelmi viszonyáról is képet kaphatunk, és még rengeteg másról.

Egyértelmű kedvencem a történetek közül, amikor Podger bácsi fel akar akasztani egy képet. Így kezdődik:

Egyszer épp egy festmény jött meg a keretezőtől, és ott állt az ebédlőben, várva, hogy fölakasszák, mikor Podger néni megkérdezte, mi történjék vele. Podger bácsi azt felelte:
- Hagyjátok azt csak rám. Egyikteknek se főjön miatta a feje. Majd elintézem én az egészet.
Azután levetette a kabátját, és nekilátott. A lányt elküldte hat pennyvel szögért, majd az egyik fiút, hogy szaladjon utána, és mondja meg, milyen nagyságúra van szükség; és ettől kezdve rendre megmozgatta és engesztelhetetlenül agyonhajszolta az egész házat.

Az események folyományaként Mária néni szelíden megjegyezte, hogy ha Podger bácsi legközelebb megint szöget készül a falba verni, tudassa vele idejében, hogy egy hétre elutazhassék a mamájához, amíg a bácsi elkészül a dologgal.

A közbeeső eseményeket mindenki képzelje el, vagy jobbat mondok: olvassa el! Garantált a nevetés.

Időnként kapunk komoly történelmi és tájleírásokat, bár az egész könyv stílusát tekintve némi bizonytalanság fogott el a komolyságot illetően.

Ja, igen, majd elfelejtettem, a 14. fejezetben szó esik a blog címének egyik feléről, nevezetesen az ír gulyásról, amibe az író szerint mindenféle maradékot bele lehet tenni, így használva fel a feleslegessé vált ennivalókat. Megint egy kis ízelítő:

George nevetségesnek találta, ha az ír gulyásba csak négy darab burgonyát tennénk, így aztán megmostunk egy fél tucatot, és hámozatlanul beletettük. Tettünk még bele egy fej káposztát is, meg egy nyolcad mérő borsót. George az egészet összekavarta, és kijelentette, hogy még nagyon sok a fölös hely a fazékban. Erre átkutattuk mind a két útikosarat, kivettünk belőle minden maradékot és fölhasználhatót, és mind beletettük a gulyásba. Találtunk egy fél sertéspástétomot és egy darab hideg főtt szalonnát, azt is hozzáadtuk. George még egy doboz pettyes lazacot is talált, és beleürítette a fazékba.

Hogy még mi minden került az ír gulyásba, azt nem árulom el, ismét azt tudom javasolni, hogy tessenek elolvasni.

A fordítás gyönyörűséges, illik a könyv és a kor hangulatához. Azt kell mondanom, manpság ritkán találkozni ilyennel. Bár a szénaláz szónál felvontam a szemöldököm, hogy az meg mi lehet? Valószínűleg a hayfever szó szerinti fordítása, amit viszont ma szénanáthának hívunk. És mostani ismereteim szerint felfedeztem egy vélhető fordítási hibát. Többször szerepel a motorcsónak szó. A Ripper Street - ami hasonló korban játszódik - feliratainál felhívták a figyelmemet, hogy az engine szó akkoriban nem a mai értelemben vett motort jelentette, benzines vagy dízeles motor nem lévén, hanem gőzgépet. De ezek olyan apróságok, amik nem csorbítják az olvasási élményt.

A pontozás pedig mi más lehetne:

10/10

És a két megoldás:

1. K, azaz Klapka, bizony, a mi 48-as tábornokunk után!

2013. május 17., péntek

Rosamunde Pilcher: Az alvó oroszlán (vagy inkább Pilcher úgy általában)

Miért nem is írtam még Pilcherről soha? Egyértelműen az egyik kedvenc íróm. Valamikor huszonéves koromban akadtunk össze, és azóta is tart a vonzalom, ő az egyik olyan szerző, akinek a műveit újra és újra előveszem.

Valahol azt olvastam, hogy Pilcher könyvei olyanok, mintha az ember bebújna egy meleg takaróval egy kényelmes fotelba egy bögre forró kakaóval, vagy talán inkább teával, lévén, hogy a hölgy angol, és magam sem tudnám jobban megfogalmazni. A könyvei számomra mindig az otthonosság érzését keltették, mintha hazaértem volna, és minden olyan természetes és egyértelmű.

A köteteket még a megboldogult Magyar Könyvklub fennállása idején kezdtem venni és olvasni, de ez a kötet valamiért akkor elkerülte a figyelmemet, és csak nemrég kaphattam meg egy igen rendes rukkolás lánynak (asszonynak?) köszönhetően, csodás, gyakorlatilag új állapotban. (Amit aztán sikerült elrontanom, mert leejtettem, bele egy adag trutymóba, ami miatt azóta sem győzöm magam eléggé ostorozni...)

Nagyon jók voltak ezek a keményborítós változatok, szépek és tartósak. Pár éve az Ulpius elkezdte újra kiadni a könyveket, puhafedelesben és a kiadóra, sajnos, jellemző borsos áron. Ennek ellenére megvenném, ha lenne köztük új, de gyakorlatilag egy az egyben ugyanazokat adják ki, pedig az írónőnek ennél sokkal-sokkal nagyobb a munkássága.

Pilcher könyvei többnyire két helyen játszódnak, Londonban és Skóciában, vagy Londonban és Cornwallban, ezen a belül is főleg egy Porthkerris nevű helyen, amit sikerül olyan vonzónak lefestenie, hogy ha lehetne, holnap odaköltöznék. Mikor először olvastam a könyveit, még nem volt net, de nemrég rákerestem Porthkerrisre, és valóban gyönyörű hely, bár a fejemben másmilyennek képzeltem. (Van valami búvárszövetség is ott, vagy mifene, így elég népszerű hely a búvárkodni szeretők körében.)


Persze, azt se felejtsük el, hogy ezek a könyvek nem mai csirkék, a legtöbb a 2. világháború utántól úgy a 90-es évekig bezárólag született, illetve játszódik (2000-ben jelent meg utolsó regénye, azóta nem ír) , ezért nagy valószínűséggel a hely is más volt.

A helyválasztás persze, nem véletlen, az írónő Cornwallban született, és Skóciába ment férjhez, és miről tud egy író legjobban írni, ha nem arról, amit jól ismer.

Ezzel szemben Az alvó oroszlán London után Spanyolországba ugrik. Nem is regény, "csak" egy kisregény, ennélfogva sem az események, sem a jellemek kibontására nincs elég idő. Alig kezdünk bele, és már hipp-hopp vége is.

Az egyetlen, amit nem szeretek igazán Pilcher regényeiben, hogy a megoldás többnyire igen egyszerűen jön el, olyan egyszerűen, ami a való életben nem jellemző, és ettől néha marad egy kis hiányérzetem, de azért még nem fogom kevésbé szeretni.

E regénykében is hasonló a helyzet, a végkifejlet kiszámítható, és borzasztóan egyszerű, nem is a kedvenc könyvem tőle, de azért persze szerettem, és bár csak az írónő és könyvei iránti tiszteletből kap maximális pontszámot, mert a tökéletestől messze van, de ettől még jó.

10/10




Egyéves (volt) a blog

Hát igen, egy hónapja, és szégyenszemre nem emlékeztem meg e jeles eseményről. Csak amikor reea megemlékezett a saját blogja 2. szülinapjáról, akkor jutott eszembe megnézni, én mikor is indítottam az enyémet, és közel volt egymáshoz a két dátum, azzal a különbséggel, hogy ez a szerény blog egyéves, és nem kettő.

Végig is futott az agyamon, hogy talán meg kéne emlékezni eme jeles napról, de aztán az élet (meg a lustaságom) elsodorta a szándékot. Ez van, ilyen vagyok, na!

Aztán egy olyan könyvet kezdtem olvasni, amiben szerepel a blog címének egyik fele (erről terveim szerint hamarosan szó esik majd), és erről ismét eszembe jutott a jeles nap, úgyhogy akkor boldog szülinapot a blognak ezzel a könyv alakú tortával (ki szeretne ilyennel meglepni?)!

Ahogy a felirat mondja, köszönöm a támogatását annak a maroknyi embernek, aki olvas, tudom, nincsenek sokan, de ők legalább kitartóak. (Vagy nem?)

Talán kevesen tudják vagy emlékeznek rá, hogy korábban már volt egy blogom, azonos címen, de másik helyen, amit egy idő után úgy ellepett a spam, hogy már gyűlöltem belépni. Volt nap, hogy több, mint 70 spamet töröltem, és egy idő után úgy döntöttem, költözöm. Még arra sem voltam képes, hogy a régi bejegyzéseket átmentsem, töröltem az egészet úgy, ahogy volt. De itt most egyelőre bizonságban érzem magam, úgyhogy úgy tűnik, maradok!

A régi blogon elmagyaráztam, miért is kapta ezt a címet, de itt nem, így ehelyt pótolom. Jobb későn, mint soha, nem?

Nos, a cím két olyan ételt tartalmaz, amikben mindenféle ételfajta kerül vegyesen, és eredeti tervem az volt, hogy a blogban is mindenféle lesz: könyv, film, sorozat, saját élmények, alkotások, stb. Azt vettem azonban észre, hogy túlsúlyba kerültek a könyvek. Ennek két oka van, egyrészt súlyosan könyvfüggő vagyok, arra a kérdésre, hogy mi lenne az a tárgy, ami nélkül nem tudnék élni, gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy könyvek. A másik pedig, hogy úgy veszem észre, ezek a bejegyzéseim a legolvasottabbak.

Valamikori könyvdaráló énem (nem egy alkalom volt, hogy egy könyvet - jó, nem a Háború és békét - egy ültő helyemben olvastam el) úgy tűnik, meghalt, vagy valahol ügyesen rejtőzik, mert sem időm, sem türelmem nincs már annyi az olvasás iránt, mint régen, de azért a könyvek szeretete nem szűnt meg, sőt.

Jobban megválogatom, mert több okból is jobban meg kell válogatnom, hogy miket olvasok, és ma már többször előfordul, hogy egy könyvet, ami nem tetszik, félbehagyok (ó, borzalom!). Ez régebben szinte elképzelhetetlen volt, mivel magyar-könyvtár szakot végeztem és a kötelezőket akkor is el kellett olvasnom, ha nem akartam, megmaradt bennem a reflex, hogy könyvet nem hagyunk félbe. De ma már nem húzhatom az időt azzal, hogy olyan könyveket rejtegessek, amik nem tetszenek, miközben ráadásul még rosszul is érzem magam tőle.

Úgy nézem, kicsit eltértem a tárgytól, így ezt most be is fejezem. Köszönöm azoknak, akik velem tartottak az elmúlt egy évben, és remélem, velem maradnak a következőben is!

2013. május 1., szerda

John Steinbeck: Kék öböl

Még Valentin-napkor került elém véletlenül (nem, véletlenek nincsenek) egy körbetweetelésnek (uramisten, de randa szó!)  köszönhetően a híres amerikai író egyik levele, amelyet szerelmes kamaszfiának írt. Erről eszembe jutott, hogy valamikor 15 és 25 éves korom között mennyire szerettem a műveit, és nem egyet el is olvastam. Sőt, az Édentől keletre volt az egyik első komoly angol nyelvű olvasmányom, úgy 17 évesen. Az olyan "kötelező" (?) olvasmányok mellett, mint az Egerek és emberek vagy a Lement a hold, nekem a Szerelem csütörtök volt a kedvencem. Viszont azon kívül, hogy tetszett, meg hogy valami szerelem van benne (a címe alapján mily meglepő!) egy betűre sem emlékszem belőle. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy létezik az, hogy az ember képes tökéletesen elfelejteni olyan könyveket, amik valaha kedvesek voltak a szívének, majd úgy döntöttem, tűnődés helyett inkább újra olvasom.

Csakhogy épp a Szerelem csütörtök nincs meg. Némi kutatás után (rukkolán várólistás, újonnan nem találtam), sikerült felhajtanom egy antikvár példányt. Kicsit ódzkodom a használt könyvektől, ki tudja, kinél járt már, bár alapvetően nincs bajom vele, de hiszek benne, hogy a tárgyak átvesznek valamit a gazdájuk lelkivilágából, ezért mindenképp rizikós. Sokáig nem voltak ilyen skrupulusaim, de a Téli mese óta, amit tavaly augusztusban kezdtem, és azóta sem bírtam befejezni (meggyőződésem, hogy a könyv el van átkozva, mint szerencsétlen Bagaméri), már nem vagyok olyan határozott.

De hát más megoldás nem lévén, én meg akartam azt a könyvet, beletörődtem az antikvár példányba. És nem csak a Szerelem csütörtököt, hanem még két másik, számomra eddig ismeretlen regényt is kaptam. Azonnal erre a történetre ugrottam (a másik kettő majd ráér), de a bevezető meg a fülszöveg meggyőztek róla, még épp időben, hogy a kötetben elsőként szereplő Kék öböl valamiféle előzménye a Szerelem csütörtöknek, így azzal kezdtem. Bár nem rémlik, hogy feltűnt volna annak idején, hogy ez a folytatása valaminek, tehát valószínűleg önállóan is megállja a helyét, de ha már így van, haladjunk szépen sorrendben.

A regényben... várjunk csak, nem is tudom, jó szó-e a regény erre a műre, mert kb. feléig inkább novellák laza összekapcsolódásának nevezném, hisz az író minden fejezetben bemutat valakit vagy valakiket, és velük kapcsolatban elmesél valamit, aztán a következő fejezetben megint másokat, akiknek az élete szépen összekapcsolódik így vagy úgy, és a könyv második felétől áll össze egy összefüggő történetté.

A regény szereplői csupa lecsúszott egzisztencia, gyanús alak, törvényenkívüli, stb. Testi és főleg lelki nyomorékok, olyan életutakkal, amit a társadalom nem fogad el, ezért ezek az emberek félig vagy teljesen a társadalom számkivetettjei. De ezeket az embereket Steinbeck olyan szeretettel írja le, hogy az ember úgy érzi, mégis értékes emberek, szánnivalók, de szeretre méltók.

Megismerjük pl. a kínai szatócsot, a kuplerájosnét, akinek nagyobb szíve van, mint egy nemes hölgynek, Macket és barátait, akikről azt sem nagyon lehet tudni, hogy miből élnek meg (seftelés, lopás, kisebb-nagyobb stiklik), mit keresnek a Konzervgyár utcában, Frankie-t, a fogyatékos kisfiút, és Dokit, aki talán a legkevésbé él a társadalom peremén, de azért ő sem egészen "hivatalos".

A történetet a novellaszerűségnek köszönhetően nehéz lenne elmesélni, talán nem is lehet, mert nincs is, de talán nem is kell. El kell olvasni, át kell élni, bele kell magunkat képzelni ezeknek az embereknek a helyzetébe, akiktől, mi, átlagemberek meglehet, undorodva elfordulnánk, de akik ettől még emberek, vágyakkal, reményekkel, szomorúságokkal és örömökkel.

A könyv ennek ellenére nem tökéletes, maradt bennem hiányérzet, egyrészt a lezáratlansága miatt, másrészt felvetett néhány történetszálat, amiknek nem lett folytatása, és mivel mégiscsak regényről van szó, ha nem is a szó klasszikus értelmében, ezek csak úgy ott maradtak lógva a levegőben.

Viszont míg olvastam, előbukkant némi történetfoszlány a Szerelem csütörtökből, emlékszem, hogy volt benne valami ku..., bocsánat, örömlány, és ő meg talán Doki...? Na, sebaj, hamarosan megtudom.

Egy biztos, Steinbecket olvasni kell. Manapság talán már nem divatos szerző, de tessék újra felfedezni!

10/9