Keresés ebben a blogban

2016. november 24., csütörtök

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok (Ambrózy báró esetei II.) - Zanza

(Néhány szót azért ejtsünk a 2. kötetről is. De tényleg csak néhányat.)

Az idei év jó olvasmányai, úgy tűnik, főleg magyar írókhoz köthetők, Virág Emília, Gaura Ágnes és Böszörményi Gyula mindannyian kellemes órákat, napokat szereztek nekem, miközben a könyveiket olvastam.

Az 1. könyv jó nagy függővéggel zárult, de nem kevésbé volt izgalmas a folytatás sem. Hála Istennek, a narrációban a szerző elhagyta a régieskedő stílust, amitől én legalábbis jobban éreztem magam, nem tűnt olyan erőltetettnek. A párbeszédekbe már annál inkább belekerültek régi szavak, kifejezések, méghozzá nem is kevés. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy valóban így beszéltek volna az akkor élt emberek, de sose legyen nagyobb baj a könyvvel.

Könnyen haladtam vele, magamhoz és a 600 oldalhoz képest egész gyorsan kiolvastam.

És most néhány spoileres gondolat!

Nem számítottam rá, hogy Mili beleszeret Richárdba. Ill. egy idő után már igen, és onnantól már izgultam azért, hogy kölcsönös legyen, erre Richárd benyögi, hogy testvéri szeretet meg miegymás. na, persze.

Biztos vagyok benne, hogy felismerte Emmát, és hozzá jár el naponta. Egytől tartok, hogy a nyomorult báró meg Emmába szeretett bele. Ugye, nem?

Spoiler vége.

Ha minden jól megy, idén karácsonykor már olvashatjuk a 3. (és egyben befejező részt, ha jól tudom). Addig meg még hátravan a 2,5-ik rész, a sokkal rövidebb Beretva és tőr, ha Ambrózyék nagyon hiányoznának. 

Ja igen, és így kell a valóságot a fikcióval keverni, nem úgy, ahogy A néhai Mr. Shakespeare-ben volt. (Hogy az Isten rogyasztaná arra a nyomorult könyvre az eget! Hogy nem tud úgy eszembe jutni a nyavalyás, hogy ne szentségelnék.)

10/9



2016. november 23., szerda

Egy kis "Potter-verzum": Három könyvecske...

Pupi írt már ezekről a könyvekről, olvassátok el, én meg hozzáteszek még pár gondolatot. :)

1. Hogwarts: An Incomplete and Unreliable Guide

Nekem is ez tartalmazta a legkevesebb új infót. Inkább kis összefoglaló a Roxfort "titkairól", de mégis jó volt egyben olvasni ezeket. Közben azon járt az eszem, hogyan fordítanék ezt meg azt, pl. a "hatstall"-t. Tóth Tamás biztosan ügyesen megoldaná ezt is. A hugrabugos klubhelyiség bemutatása nagyon tetszett. Őket szerintem a könyvekben kicsit lenézik, hiszen ők a kedvesek meg a szelídek, pedig igenis fontos tulajdonságok ezek!

2. Short Stories from Hogwarts of Heroism, Hardship and Dangerous Hobbies

Itt már kaptunk egy jó adag plusz információt. Főleg McGalagony volt nekem meglepetés, sosem gondoltam volna, hogy volt férjnél (bár gyerekük nem lett), és hogy macska képében kémkedett még Voldemort első uralma alatt. Mindjárt el is szabadult a fantáziám, hogy milyen jó kis regénysorozatot/filmet/tévésorozatot lehetne ebből írni.

Lupin sorsa mindig szomorúsággal töltött el, de amikor elolvastam a történetét, csak még jobban elszorult a szívem.

Trelawney bár 90%-ban csaló, én mégis bírtam, és végül ő is csak egy esendő lény volt.

Kettleburn professzornak meg utána kellett néznem, mivel Hagrid előtt ő volt a legendás lények gondozása tanár, és abszolút nem emlékeztem rá. Még így sem tudtam többet kideríteni róla, mint hogy magyarul  Ebshont volt a neve, és végtagok tekintetében nem állt valami jól. A HP könyvekben szerintem ennél több nem nagyon szerepel róla, ha nincs igazam, javítsatok ki! Ebben a könyvecskében kicsivel többet megtudhatunk róla.

3. Short Stories from Hogwarts of Power, Politics and Pesky Poltergeists

Egy újabb klassz kis fordítási feladat lenne visszaadni ezt a sok alliterációt. :D Hiába, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy fordítói szemmel is nézzem a szöveget.

Hát igen, Umbridge már gyereknek sem volt jobb, mint amilyen felnőtt lett belőle. Nem lep meg.

Mógus valamilyen szinten magának köszönheti, amit kapott, nekem elbizakodottnak tűnt, hogy majd ő kideríti, mi lett a Sötét Nagyúrral.

Hóborc és Lumpsluck történetében sok vicces elemet találtam.

Ami még érdekes volt ebben a könyvecskében, az a mágiügyi miniszterek felsorolása volt. Vannak köztük ismerős vezetéknevűek, akik nem cáfolták meg a nevüket. Mit gondoltok, Damocles Rowle, Perseus Parkinson jobbak lehettek, mint későbbi leszármazottaik? És vajon Eldritch Diggory milyen miniszter lehetett?

Ha apró, nem egetverő, de mégis érdekes infómorzsákra vágytok, olvassátok el ezeket a könyveket is! A rossz hír, hogy jelenleg csak angolul érhetőek el (reménykedjünk, hogy ez változni fog) és csak e-könyvben. Pupival megbeszéltük, hogy milyen jól mutatnának pici, bársonykötéses formában, reméljük, valakinek egyszer eszébe jut a megvalósítása.






2016. november 22., kedd

Kerstin Gier: Rubinvörös (Időtlen szerelem 1.) - Zanza

(Úgy tűnik, az év végére csak összejön pár jó könyv.)

Köszi, Pupi, ezért a könyvért, nagyon kellemes olvasmánynak bizonyult. :)

Sosem érdekelt ez a könyv, időtlen szerelem, bah! Biztos egy újabb nyálas ya, szerelmi háromszöggel, tökéletes pasival, stb. De aztán kaptam egy kupac könyvet, és köztük volt ez is. Elolvastam a fülszöveget, és olyan Diana Wynne Jones hatású volt, szóval belekezdtem.

Végül is nem volt Diana Wynne Jones hatású, de azért nagyon is tetszett. (A végén még kiderül, hogy a KMK-nál is vannak jó könyvek - bár ezt eddig is sejtettem, csak nem azokat reklámozzák.)

Gwendolyn - rövidítsük Gwenre - nem kicsit fura családban él, és őt sem mondanám átlagosnak, hiszen látja a szellemeket. A családjában pedig öröklődik az időutazó gén. Vagy mi. Pontosan ők sem tudják, miért is tud utazni az időben a család egy-egy kiválasztott tagja. Gwen egész családja azt hiszi, hogy az unokatestvére, Charlotte örökölte e becses tulajdonságot, akit egész életében erre készítenek fel. Nem csoda hát, ha mindenkit sokként ér, hogy nem ő, hanem Gwen az időutazó... Mekkora szívás!

Többet, ha akarnék, se tudnék elmesélni, mert elég szövevényes a történet. Ami még fontos, hogy van egy másik időutazó is, egy fiú, Gideon. És itt van a könyv egyetlen része, amit nem szerettem. Merthogy Gideon tökéletes. Bakker... Az egyetlen hibája, hogy félhosszú a haja. Ez ám a tragédia! Meglehet, hogy jóképű és jó testű, viszont elég bunkó Gwennel, mint ahogy mindenki más is (legalábbis egy jó darabig), mintha a lány tehetne róla, hogy nem Charlotte az időutazó.

De hála Istennek ez az egyetlen negatívum, mert amúgy épp kellőképpen izgalmas és rejtélyes, hogy tudni akarjam a folytatást. Gwen és Gideon időutazásai alatt több érdekes és veszélyes figurával is megismerkednek, Saint-Germain gróftól kb. kirázott a hideg, a magyar nevű Rákóczy Miro (ezt az utónevet mondjuk, nem tudom, honnan vette a szerző) az a figura, akiről nem tudtam, mit gondoljak, és mégis milyen tök menő már találkozni a saját üknagyanyáddal 1912-ben!

Bár a könyv főszereplői angolok, a könyv német nyelven íródott, de ha nem tudnám, nem tűnt volna fel.

A könyvből még 2013-ban film is készült, de sehol nem találok szinkronos változatot, a németem meg elég gyenge, szóval marad a felirat.

Mivel ez egy régebbi sorozat, szerencsére már elérhető a 2. és a 3. rész is. Folytatni fogom.

A fordítással nem volt különösebb gond, de egy dolognál felkaptam a fejem. Grey Anatómiája... Egy részt sem láttam ebből a sorozatból, de tudom, hogy ez magyarul a Grace klinika címet kapta. Az ilyen hibákon mindig meglepődöm, mert úgy gondolom, könnyű lenne az ilyesminek utánajárni. De persze, nincs ember hiba nélkül, és a többi rész meg jó volt, úgyhogy túltettem magam rajta.

10/9,5

2016. november 21., hétfő

Legendás állatok és megfigyelésük - film, 2016

(Nem tudom, miért, de nekem ez valamiért Legendás lények gondozása. Vagy az a tantárgy neve volt a Roxfortban?)

Aki a film megnézése után még mindig fintorog, lehúzást és rókabőrt emleget, azt... jaj, milyen átkot is találjak ki?... harapja meg egy futkár!

Gondolom, nem volt (legalábbis nem sok) olyan Harry Potter rajongó, aki ne örült volna, hogy újabb filmmel gazdagodik a varázsló-univerzum, még ha a kis túlélőnek semmi köze sincs hozzá, mivel ez a film jóval Harry születése előtt játszódik, 1926-ban, és főhőse egy vékonyka tankönyv írója, Göthe Salmander.

(Olvastam olyan véleményt, hogy hogyan lehet egy alig 150 oldalas könyvből 5 filmet készíteni, mekkora lehúzás meg pénzéhség. Könyörgöm, nem a könyvből készül az öt film, hanem a könyv írójának életéről! Bár olyat is olvastam, hogy a következő filmekben Salmandernek kevesebb szerepe lesze, helyette... Na, ne szaladjunk ennyire előre!)

Szóval múlt szombaton elzarándokoltam a moziba két fiammal az oldalamon, mert már őket is sikerült beoltanom a HP-mániámmal jó ideje. A 2D-s változatot választottuk, nem rajongok a 3D-ért. Talán pár jelenetnél látványosabb lehetett volna a 3D, de nem hiszem, hogy sokról maradtunk le.

A történetről nem mondanék sokat (ill. majd a végén összegyűjtök pár infót), a lényeg, hogy Göthe Salmander New Yorkba érkezik, ahol eredetileg csak egy napot szándékozott eltölteni, de ahol szinte azonnal kalamajkába keveredik, és a két órás játékidő alatt egyik kalandból a másikba kerül. 

Különféle érzések kavarogtak bennem a film alatt, pl. hogy Göthe milyen felelőtlen, hogy ilyen ritka állatokkal a bőröndjében mászkál. Ez később megváltozott. Credence szálánál az, hogy az emberi butaság és a szeretetlenség a leggyilkosabb fegyver. És ezzel kapcsolódunk a HP egyik fő mondanivalójához, a szeretet fontosságához.

A film kitűnően egyensúlyoz a humoros, könnyedebb és a sötét, baljóslatú jelenetek között. Szerintem pár helyen elég ijesztő volt, ezúttal a 12-es karikát nem árt komolyan venni. Bár a 13 évesem szerint nem volt félelmetes, de kisebbeket talán másképp érinthet.

A színészi alakításokról szinte semmi rosszat nem mondhatok. Nem kedveltem Eddie Redmayne-t (Salmander), és egyáltalán nem örültem, hogy ő lesz Göthe, de egyrészt szeretni akartam ezt a filmet, másrészt R-nek voltak mostanában igazán kedves és szerethető megnyilatkozásai, így úgy döntöttem, túlteszem magam az ellenszenvemen. Továbbra sem érzem különösebben jó színésznek, főleg a mimikája az, ami nem meggyőző számomra, de már nem ellenszenves. 

Dan Fogler mint Jacob Kowalski nagyon-nagyon szerethető figura és vicces is, és a kettősük Alison Sudollal (Queenie Goldstein) nagyon jól működik. A legilimentor Queenie érdekes szerep, még épp ügyesen elkerüli a buta szőke nő sztereotípiáját. Talán még egy fokkal jobban is összeillettek, mint Göthe és Tina (Katherine Waterston), bár ők is nagyon jók voltak.

A végére hagytam a csemegéket. Colin Farrell, mint Graves hátborzongató volt, az első pillanattól érezni lehetett benne a sötétséget, de hogy valójában mennyire sötét, az csak a film végén derül ki, ami egyúttal az egyik csavar is. Én nem számítottam rá. Különöse az Ezra Millerrel (Credence) közös jeleneteiknél futkosott a hátamon a hideg. Ezrát én nem ismertem eddig, mint színészt (de most megjegyeztem), de egyértelműen nagyon tehetséges, elég csak a testtartására nézni, és lesír róla, hogy sérült a lelke. De hogy milyen szinten, azt a film végéin nem sejtettem.

Mindenképpen szót kell ejteni az állatokról is. Szerintem mindenki egyértelmű kedvence a furkász, egy cuki kis állat, engem leginkább a vakond és a kacsacsőrű emlős keresztezésére emlékeztet. Olthatatlanul vonzódik a fényes dolgokhoz, és igazi kis bajkeverő. (Az egyik jelenetben, mikor Göthe megpróbálja elkapni, az jutott eszembe, mint mikor a nagyfiam beagle-je ellop valamit, és mi megpróbáljuk visszaszerezni tőle. Mi még ugyan nem lógtunk a csilláron, de ami késik...) De a fenséges viharmadár, a láthatatlan szemiflázs vagy az a kígyószerű lény, aminek elfelejtettem a nevét (okami? valami hasonló), és kitölti a rendelkezésre álló teret, a rendkívül bájos bólintér, aki (vagy ami?) a HP2 PC-s játékból volt ismerős,  stb., mind-mind csodálatosan kidolgozott, és a maga nemében lenyűgöző lény volt.

Aki a könyveket is olvasta, nemcsak a filmeket látta, azoknak pár lény neve ismerős lehet Hagrid óráiról, de látni jobb volt. 

Ha már kidolgozottság, meg kell említeni azt a részletgazdagságot, amit a filmet jellemzi. A legapróbb dolgok is, amiket valószínűleg észre sem veszünk, a helyén vannak, kezdve a könyv mozgó borítójától, amit Jacob olvas, a bőröndbe rejtett világon át a ruhákig. Egész biztos, hogy a tizedét sem fogtam fel, többek között ezért is újra kell majd néznem.

A filmet szinkronosan láttam, és szerintem nagyon jól sikerült, egy csomó kedvenc magyar hangom szerepelt benne. Ettől függetlenül majd megnézem angolul, ha kijön a DVD.

Nézzétek meg két kedvenc videómat is. Azt hiszem, mindegyik magáért beeszél.





Végül pár apró infó, amik viszont spoileresek lehetnek, szóval csak óvatosan!

Van egy kivágott jelenet, amiben látható, amint Credence hajóra száll a film végén. Aki látta a filmet, az tudja, ennek miért van jelentősége. Azt nem tudni, hová utazik.

Igen, tényleg Johnny Depp lesz Grindelwald.

És ez talán nem spoiler, mivel Rowling már nagyon régen elárulta, hogy Salmander felesége Porpentina Goldstein, de szerintem ezt sokan nem olvasták. Luna Lovegood az ő egyik leszármazottjának felesége lesz. Szóval, nem, nem Neville-lel jön össze.

Állítólag a következő részekben Göthének kevesebb szerepe lesz, inkább Grindelwaldra és üzelmeire koncentrálnak. Ezt kicsit sajnálom, és így nem igazán passzol a cím.

Nem tökéletes filmet láttam, érződik rajta, hogy bevezető darab, de akkor sem adhatok mást, mint maximális pontot.

10/10



2016. november 11., péntek

Kiegészítő novellák az Ever After High könyvekhez

Mivel nagyon szerettem a 3 kötetes Ever After High-sorozatot (posztok itt, itt és itt), örömmel fedeztem fel, hogy az Amazonról ingyenesen letölthetők a kiegészítő novellák. Azok számára, akik nem beszélik a nyelvet, rossz hír, hogy sajnos, csak angolul és csak Kindle-re, ha jól látom. Egyedül a Tale of Two Sisters kerül minimális pénzbe, jelenleg 1,09 dollárba. Gyanítom, hogy ebben a könyvben vannak összegyűjtve, de magyarul ez sem jelent meg.

Ahhoz, hogy leírhassam, mi tetszett a történetecskékben, sajnos, spoilereznem kell, ebben a tudatban tessék továbbolvasni! :)

Bár ritkán olvasok angolul, de ezekre egyrészt kíváncsi voltam, másrészt rövidkék is. A novellákban megismerhetjük (a Tale of Two Sisters e tekintetben is kivétel) a gimnázium néhány tanulójának otthoni életét. Apple White (Hófehérke, vagyis Snow White lánya) története volt a legkevésbé érdekes, ő elégedett a rá osztott szereppel, talán az egyetlen bánata, hogy nem fekete a haja, mint édesanyjáé, hanem szőke.

Annál jobban szórakoztam Briar Beauty (Csipkerózsika, azaz Sleeping Beauty lánya) novelláján. Ő már titokban nem akarja elrendelt sorsát, semmi kedve 100 évig aludni, hogy lemaradjon minden jó kis buliról, meg kalandról, nem szereti a hercegeket, ellenben  suttyomban favágós naptárt nézeget -. ezen nagyon jót nevettem. Nem akarok mindent elmesélni, de igazán ötletes volt a folytonos alvás megoldása, és humoros apja "hős" beállása. Na, meg nyolc(!) égetnivaló öccse sem semmi. :)

A vadász (Piroska és Hófehérke meséjéből - eleve érdekes ötletnek találtam, hogy mindkét mese vadásza azonos) éjjel állatokat ment a csapdákból, mert vegetáriánus, és az ő és apja "hős" beállásán is nagyon jót mulattam. (Hogy mi az a hős beállás? Olvassátok el a novellát, ha egy mód van rá, de ha nem megy, gondoljatok arra, a Disney-mesékben milyen a hősök, királyfiak testtartása. ;) A vadász esetében még egy plusz csavar is van benne.) 

Kicsit szomorúbb volt Ashlynn Ella (Hamupipőke, vagyis Cinderella lánya) sorsa, hiszen ő tudja előre, hogy hamarosan elveszti a szüleit, és Raven Queen (a gonosz királynő, akit inkább a gonosz mostohaként emlegetünk, azaz Evil Queen lánya) sorsa, akit az anyja gonosznak nevel, de kevés sikerrel, és igazából sok szeretetet nem kap tőle. Elgondolkodtam, hogy egyáltalán hogyan lett gyereke a gonosz királynőnek, nehéz elképzelni, hogy akart volna, maximum, hogy legyen örököse. És Raven apja miért vett el egy ilyen gonosz és hideg nőszemélyt? Ezekre nem kapunk választ. Talán elbűvölte a híres szépsége, és mire rájött, hogy a szép külső mögött nincs semmi melegség, semmi szeretet, már késő volt, kb. erre tudok gondolni.

Madeline Hatter (az Alice Csodaországban kalaposának lánya, aki eredetiben Mad Hatter, azaz Bolond Kalapos, de a magyar fordításban emlékeim szerint nem szerepel a bolond jelző) a legszeretreméltóbb mindegyikük közül. Bolondos, különc, ugyanakkor végtelenül kedves lány.

A Tale of Two Sisters pedig részben egy tanmeseszerűség, részben pedig remény Raven számára, hogy meg lehet úszni anyja örökségét. De erről nem írnék többet, a három regényben is esik szó erről.

Sajnos, a regénysorozat három könyvnél megállt, pedig korántsem záródott le, nagyon várom, hogy Shannon Hale folytatja majd, de semmi hírt nem találtam róla.

A borítók bár élénk színűek, nem olyan erősen csajosak, mint a regényeké, nekem tetszettek.


2016. november 9., szerda

A fülszövegek rejtélye, avagy mitől szép az irodalom?

Van egy igen jónak ígérkező sorozat, amiben ismert írókat kértek fel, hogy írjanak egy regényt valamelyik Shakespeare-darabból. Én meg megint azt hittem, hogy ez csak jó lehet, mert nem tanultam A néhai Mr. Shakespeare-ből (már a könyv gondolatára elfog az ideg).

Magyarul eddig két kötet jelent meg a sorozatból a Kossuth Kiadó gondozásában, az egyik Howard Jacobson tollából, a címe Shylock a nevem. (Íme a sorozat eddigi megjelent részei a Librin. Remélem, ezen a linken lesz a többi könyv is - ha lesz.) Mint a cím is mutatja, A velencei kalmár átiratáról van szó.

Álljunk meg egy pillanatra! Nem a cím is mutatja, csak a cím mutatja. Legalábbis egyelőre, mert most olyan 70 oldal körül járhatok. Rendesen küzdök vele, és erősen félbehagyás gyanús, de még próbálkozom egy darabig. Talán szót se vesztegetnék rá, nem az első eset lenne, de nemrég elhangzott valahol a keményvonalas szépirodalom kifejezés. (Bocsánat attól, aki mondta, igazán nem sértésnek szánom ezt a posztot, de nem tudok szó nélkül elmenni a a kifejezés mellett.) Ez viszont egy egészen csöppet felpaprikázott.

Válasszuk kétfelé a dolgot! 

1. A velencei kalmár feldolgozása, átirata-e a könyv. Határozottan nem. Lehetne mondani, hogy honnan tudom, ha még nem olvastam végig, és persze, nem tudom biztosan, de erős a gyanúm, hogy ez nem fog változni. Feldolgozásnak semmiképp nem nevezném azt a könyvet, aminek annyi köze van az eredetihez, hogy a címében szerepel a színdarab egyik szereplőjének a neve. Ha átiratnak vagy átértelmezésnek nevezem, nekem még abba sem fér bele.

A West Side Storyt nevezhetjük a Rómeó és Júlia átértelmezésének, mert máshogy hívják a szereplőket, a 60-as évekbe került, Puerto Ricóiak a főszereplők, és a két szerelmes közül csak a fiú hal meg. De ettől még felismerhetőek az eredeti darab jellegzetességei, a kétféle kultúra ütközése, a fiú és a lány titokban lehetnek csak együtt, mert a családjuk ellenzi, stb.

Vagy A szürke ötven árnyalata a Twilightnak, mert... na, ezt nem fogom részletezni, szerintem mindenki tudja, mire gondolok. Aki nem, az örülhet neki.

2. Mi az, hogy keményvonalas szépirodalom? Hogy csak egy bizonyos réteg érti? A beavatottak? És mi többiek olvassunk Júliát és Romanát, mert túl hülyék vagyunk, hogy megértsük? És egyáltalán ki és milyen alapon dönti el, hogy mi a keményvonalas szépirodalom és mi nem? És milyen a többi? Amolyan lájtos szépirodalom? Akkor Shakespeare, Mikszáth, Dickens, Maupassant és Baricco lájtos szépirodalom, mert őket értem és szeretem, akiket meg nem, azok keményvonalasak? Vagy hogy van ez?

Mi van, ha nincs ilyen, csak jó meg rossz könyv van? Vagy olyan, ami bejön, passzol az ízlésemhez, a másik meg nem? Persze, van olyan, hogy valakinek valami könyv nem való, olyan ember is akad, aki nem szereti a Harry Pottert, mégse küldjük máglyára az illetőt! Nem szereti, nem szereti, mit tegyünk? Nem tudja, miről marad le. (Zárójelben, a sértés szándéka nélkül, de nekem gyanús az olyan ember, aki csak keményvonalas szépirodalmat olvas. Soha egy jó kis laza krimi, humoros könyv, ifjúsági, netán romantikus. Mintha folyton azt bizonygatná, hogy milyen komoly és fontos ember, akinek nincs ideje olyan hívságokra és léhaságokra, ami nem tartozik ebbe a kategóriába.)

Tegnap épp beleltároztam egy új könyvet, és beleolvastam az előszavába. Asbóth János Álmok álmodója c. könyvéről van szó. "Munkálkodó légy, ne panaszkodó." Ez a könyv utolsó mondata. A kritikusok elmarasztalták a szerzőt - írja Pozsgai Zsolt -, mert nem hagyta regénye főhősét elpusztulni, pedig a kritikusok szerint ez egy valamirevaló írónak kötelező. Széchenyi, mivel öngyilkos lett, hős, Kossuth, mivel életben maradt, megalkuvó. Az ember tragédiája egy kritikája azt rótta fel Madáchnak, hogy Éva terhes lett, és ezzel reményt adott. Micsoda dolog ez? Pusztuljon az emberiség!

Miért kell az ún. szépirodalomnak oly gyakran lehúzni, elkeseríteni, halálról és gyilkosságról, lepusztult egzisztenciákról, megromlott emberi kapcsolatokról írni? Még az ifjúságról szóló könyvek is. Nemecsek meghal, Nyilas Misit megalázzák, stb. Ha elég tehetségem, szorgalmam és kitartásom lenne, hogy író legyek, csupa felemelő, életigenlő, pozitív kicsengésű könyvet írnék, az biztos. Nem mondom, hogy a szereplőket nem érné megpróbáltatás, de győzzék le, a franc bele! :D

No de térjünk vissza egy kicsit a Shylock a nevemhez! Elolvasva a könyv hátulján levő ismertető szöveget, hirtelen az jutott eszembe, hogy fülszöveget írni és értelmezni sem mindig egyszerű. Némelyik olyan, mint a lakáshirdetések szövege, tudni kell olvasni a sorok között. Pl. eredeti állapotában - régi és lerobbant, igényesnek eladó - baromi drága, stb.

Idézek a Shylock fülszövegéből: HJ nagyon mai regénye az időt kénye-kedve szerint hajlítgatva járja körül, hogy mit jelent apának, zsidónak és kegyelemteljes emberi lénynek lenni a modern világban... - magyarán összevissza ugrál az időben és térben, és a balladai homály kutyafüle ehhez képest.

A szerző az eredeti darab kevésbé hangsúlyos elemeit - mint az apa-lány viszony - is reflektorfénybe helyezi a zsidó identitás problematikája, az antiszemitizmus, a zsidó-keresztény ellentétek és párhuzamok, ill. a bosszú mellett... - magyarán köszönöviszonyban sincs az eredeti művel.

A középpontban Shylock mellett, mintegy az ő alteregójaként, az apai szerepben gyötrődő tehetős műgyűjtő, Simon Strulovitch személye áll. Az átiratban az "egy font hús" új értelmet nyer. - még várom, mi lesz az az új értelem, ezért tartok még ki. Amúgy elég nagy halandzsának hangzik az egész. Nekem ez így irodalmi sznobizmus.

Szóval mitől is lesz szép az irodalom? A homályosságtól, az unalomtól, a művészieskedéstől, a cselekmény hiányától, a fogalmazási szabályok felrúgásától, netán a szereplők minél sanyarúbb sorsától? Nekem nem. Nekem többek között a megfogalmazástól, a költői képektől, de valójában nem tudom megfogni, és izolálni a titkos összetevőt, a múzsa csókját, ami életet lehel a műbe, és amitől szép lesz az irodalom.

(Update - nov. 22: ezt a posztot hetekkel ezelőtt írtam, és vázlatban pihent. most már kb. harmadánál járok a könyvben, Képzeljétek, van 2-3 oldal, ami még tetszett is, de a többi... pffff... ha a végére jutok, még jelentkezem.)


2016. november 7., hétfő

Chris Colfer: A kívánság varázslat (A mesék földjén 1. rész) - Zanza

(Na, ezt kerestem kb. egész évben.)

Tessék? Mit kérdeztek? Hogy ugyanaz a Chris Colfer-e, mint aki a Glee-ben játszott? Igen, ő! (Nekem fogalmam sem volt, hogy ki ez a fickó, de jelentkezzen, aki tudta!)

Hónapok óta nem olvastam ilyen kedves, bájos és vicces könyvet. Az idei év sajnos, a közepes olvasmányoké, a legtöbb könyvemre rá lehet húzni az "egynek elmegy" címkét. Jó, azért vannak kivételek, pl. ez is köztük van.

A vesszőparipám, mesefeldolgozás kis csavarral, stb. Van egy ikerpár, Alex, aki lány és Conner, aki fiú (csak azért, mert a nevükből nem feltétlenül derül ki), a történet elején 11 évesek. Nem is lehetnének különbözőbbek, Alex igazi buzgómócsing, és komoly lány, sőt inkább már görcsös (volt egy kis Hermione-fílingem), Conner pedig elalszik órán, ugyanakkor nagyokat nevettem a beszólásain, többek között azon, hogy a fiú eléggé szabadon értelmezi a meséket. Pl. szerinte Piroskát nem szerették a szülei, különben nem küldték volna egyedül az erdőbe. Csipkerózsika szülei meg idióták voltak, hogy nem hívták meg a keresztelőre a 12. tündért, és miért titkolták előle az orsót, ahelyett, hogy megmutatták volna, mihez ne nyúljon. Ezeken nagyon jót mulattam, de valahol igaza van a fiúnak, nem? :D

Sajnos, ahhoz, hogy folytatni tudjam a bejegyzést, spoilereznem kell. Szóval vigyázat! 

Az ikrek egy mesekönyvet kapnak a nagymamájuktól, amibe (nagyon leegyszerűsítve) beleesnek, és a mesék földjén kötnek ki. Csakhogy nem az általunk ismert mesékbe kerülnek, hanem a mesék végét követő eseményekbe, ahol Hamupipőke már királynő és babát vár, Piroskát megválasztották királynőnek, Aranyfürt (a nálunk kevésbé ismert három medvés-zabkásás történetből) körözött bűnöző, stb. Hogy vissza tudjanak jutni a saját világukba, össze kell gyűjteniük a kívánság varázslat összetevőit. Csakhogy másvalaki is pályázik erre a varázslatra...

Rendkívül ötletesnek találtam a történetet, bár a könyvbe esés talán nem teljesen új ötlet, de az ismert mesehősök sorsának folytatása igazán jópofa volt, érdekes lett a különböző mesebirodalmak leírása, és a történet pedig kellőképpen izgalmasra sikeredett. Az ikrek sok kalandba keverednek, de sikerült úgy megoldani (egy rövidke jelenet kivételével), hogy szerintem nem lett olyan, amitől félni kell, és mivel 10 éves kortól ajánlják, ez is szempont lehet.

Az ikrek korukhoz képest talpraesettek, hamar feltalálják magukat, és jól kiegészítik egymást. Látszik, hogy nagyon szeretik egymást, és jól együtt tudnak működni. Persze, nem tökéletesek, veszekednek is néha, de ha kell, mindent megtesznek egymásért. Ugyanakkor a könyv stílusa mégsem volt nyálas. Egyszóval nagyon kellemes élmény volt.

A sorozatból már öt rész jelent meg, remélem, nálunk is folytatni fogják. Az eredeti borítót kapta a magyar kiadás is, ami kellően mesés és gyönyörű. A fordítással sem volt bajom, szép és gördülékeny.

10/10




2016. november 6., vasárnap

The Hollow Crown 2. évad 3. rész: III. Richárd - a feliratkészítő szemszögéből

Azt hiszem, aki ismerte a szereposztást, ezt a részt várta legjobban. Benedict Cumberbatch a női szívek megdobogtatója (ha hiszitek, ha nem, én sosem találtam túl vonzónak), itt azonban inkább a tehetségére volt szükség. Bár tehetségesnek tartottam, őszintén szólva sosem voltam nagy rajongója, de mire az epizód végére értem, ez gyökeresen megváltozott. BC egyszerűen lenyűgöző volt, sőt, helyenként lélegzetelállító.

A VI. Henrik vége óta eltelt úgy 10 év, Richárd továbbra is a trónra ácsingózik. A híres monológgal kezdünk: York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át... Majd jön a baljós mondat: Úgy döntöttem, gazember leszek. És mi az indok? Mivel csúf a teste, senki nem szereti, hát mi marad neki? Az intrikálás. A szeretetlenség többször is felmerül Richárd monológjaiban, már a VI. Henrikben kezdve. 

Hm. Érdekes, hogy Shakespeare (WS) mindig próbál indokot keresni a gonosz szereplők viselkedésére. És igen gyakori téma a szeretet. Arról nem szól a fáma, hogy Richárdot nem szerette volna senki, és ettől vált gonosszá, de valahogy úgy képzeltem, hogy azért a szülei és a testvérei csak szerették, testi hibái ellenére. Na, mindegy, a lényeg, hogy WS szerint a szeretethiány volt Richárd viselkedésének oka. Hogy ezt alátámassza, erősen eltúlozta ezeket a testi hibákat, a valóságban Richárd nem volt púpos és béna, mindössze gerincferdülése volt.

Annyira gonosz sem volt, mint WS olvasatában, bár tény, hogy a trónért megtett mindent, amit tehetett. A sors iróniája, hogy alig két évig élvezhette a nehezen megszerzett koronát. Volt néhány egészen pozitív intézkedése, támogatta az egyházi és oktatási intézményeket. 33 törvénye között is volt olyan, ami határozottan helyeselhető volt. Pl. egyes birtokosok a földjeik eladásakor elhallgatták, hogy egy részét már korábban értékesítették, ezt megszüntette, a gyanúsítottakat óvadék ellenében szabadon engedték, és csak akkor kellett börtönbe menniük, ha kiderült, hogy bűnösök, stb. Akit érdekel, Wikipedián részletesebben olvashat ezekről, ahogy Richárd életéről és uralkodásáról is.

Nézzük a történelmi tényeket! Ezek nagyjából, ahogy a többi királydrámánál is, megegyeznek a színdarabokban ábrázolt eseményekkel, de azért a költői szabadság nevében változtatások is vannak, kezdve az eltúlzott testi hibákkal.

A VI. Henriknél ugye, ott hagytuk abba, hogy Plantagenet Richárd fia lett a király IV. Eduárd néven. 22 éves uralkodása végén a kisgyermek fia lett volna a király, V. Eduárd néven, de sosem koronázták meg, mivel IV. Eduárd állítólag bigámista volt, és ezért Erzsébettel való házasságát és fiait törvénytelennek nyilvánították. Elvileg házasságot ígért egy lánynak (a darabban a francia király lányának), és akkoriban a házassági ígéret házasságnak számított. Kétségkívül szokatlan, sőt igazságtalan törvény, de hogy Richárdnak kapóra jött, az biztos.

A 12 éves Eduárd és öccse, a yorki herceg a Towerba került, és ott egyszerűen eltűntek. Arra, hogy Richárd gyilkoltatta volna meg a gyerekeket, nincs bizonyíték, de WS így írta meg. Dramaturgiai szempontból jó húzás, kétségkívül.

Richárd feleségül vette Annát, Warwick lányát, aki VI. Henrik fiának, a sosem uralkodott Eduárd hercegnek volt a felesége. Akkoriban persze, a főurak és nemesek között megszokott volt, hogy keresztbe-kasul házasodtak, nem volt ez annyira kirívó, de ha hozzávesszük WS ötletét, hogy Richárd azt a nőt veszi el, akinek a férjét ő maga ölte meg, (ami a valóságban nem így volt) már jóval bizarrabbá és baljósabbá teszi az egészet. Rávenni Annát a darabban, hogy menjen hozzá, arra hivatkozva, hogy az iránta érzett szerelem miatt ölte meg a férjét, azért nem semmi. A valóságban inkább politikai okai lehettek ennek.

Egyetlen közös gyermekük született, és nem sok időt töltöttek ténylegesen közös háztartásban, Fiuk tuberkulózisban meghalt, majd rá egy évre Anna is szintén ebben a betegségben. Felmerült az is, hogy Richárd megmérgezte, amit ő persze tagadott, de a színdarabban WS felhasználta ezt a vélekedést, hogy erősítse a király gonoszságát. A király újra politikai érdekből akart házasodni, de ez meghiúsult, mert Tudor Henrik trónkövetelőként lépett fel. A darabban Richárd yorki Erzsébetet akarta volna elvenni, aki a bátyja, IV. Eduárd lánya volt, ezáltal Richárd a lány nagybátyja volt, A valóságban más nőt szemelt ki második feleségének.

Tudor Henrik a Lancaster-ház utolsó sarja volt, ezért úgy gondolta, ő jogosult a trónra, mivel VI. Henrik vérvonalába tartozott. Többször kísérelt meg Richárd ellen fellépni, míg végül a bosworthi csatában sikerült legyőznie, és a király meg is hal. (Itt hangzik el a szintén ikonikus sor: Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!) Érdekesség, hogy Richárd az utolsó angol király, aki csatában halt meg, és halálával zárult le Angliában a középkor. Henrik VII. Henrik néven lépett trónra, ő vette feleségül yorki Erzsébetet, ezzel egyesítette a fehér és a piros rózsát, és a polgárháború véget ért.

Még egy érdekesség, amiről már nincs szó a darabban. Mikor VII. Henrik fia, VIII. Henrik elszakadt a katolikus egyháztól, feldúlta a kolostorokat, és III. Richárd holtteste 500 évre eltűnt. 2013-ban bebizonyosodott, hogy egy parkolóház alatt (ahol korábban egy kolostor állt) megtalálták a király csontvázát.

Visszatérve az epizódra, a számomra kissé unalmas és túl hosszú, ráadásul dramaturgiailag és színészileg sem túl jól sikerült két VI. Henrik után, ismét bebizonyosodott WS zsenialitása. Úgy keverte a kártyákat, már a VI. Henriktől fogva, hogy lépésről lépésre felépíthesse Richárd gonoszságát és gátlástalanságát. Egyik zseniális jelenet a másik után, amit Cumberbatch tehetsége csak még jobban felerősített. Életemben nem élveztem még így negatív szereplőt. Kérem szépen, így kell játszani Shakespeare-t!

Sophie Okonedóhoz végre illett az őrült és bosszút kereső Margit, kedvére rikácsolhatott és átkozódhatott. Keeley Hawes nem igazán volt kiemelkedő a VI. Henrikben, de itt aggódó és gyászoló Erzsébetként, anyaként és özvegyként méltó párja volt Richárdnak. És nem szabad elfelejtenem Judy Denchet, aki Richárd (Eduárd és György) anyját alakította. Nem tudom, miért lett más a szereplő, mint a VI. Henrikben volt, de jó ötlet volt, mivel Judy Dench kiragyogott a szereplők közül. Semmi manír, semmi kántáló monológ, hősieskedő ripacskodás, szinte eszköztelen a játéka, de amikor jelenete van, annak súlya van. A többiek közül nem tudnék mondani igazán kiemelkedő alakítást, de elfogadhatóak voltak, legalábbis nem volt sem kirívóan rossz, sem kirívóan jó senki.

Feliratkészítés szempontjából nem volt túl nehéz dolgom, nem keverték meg nagyon a szöveget. Sokat kihagytak persze, de elég könnyű volt megtalálni, egyes szereplők kimaradtak, előfordult, hogy két szereplőből egy lett, de ez igazán, hogy úgy mondjam, piskóta volt, főleg az első rész kutyulásaihoz képest. Vas István szövegén sem változtattam sokat, karakterszámban és tartalom tekintetében is elég jól passzolt a feliratkészítési szabályokhoz. Pár helyen igazítottam rajta csak.

Összességében egy teljesen jó és élvezhető epizód volt ez, kár, hogy az első két rész annál több kívánnivalót hagyott maga után.

Nem tudom, miért maradt ki az utolsó királydráma, a VIII. Henrik a tévésorozatból, de nagyon úgy fest, hogy harmadik évad ezzel a címmel nem lehet. Szívesen vennék pár vígjátékot, Sok hűhó semmiért, Vízkereszt, vagy amit akartok, netán színműveket, Vihar, Téli rege hasonlóan jó feldolgozásban.

Nem nagyon tudok belekötni semmibe, ezért megkapja a maximális pontszámot, de ez egyértelműm Benedict Cumberbatch érdeme.

10/10








2016. november 5., szombat

Rowling-Tiffany-Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

(Vajon miért hittem hónapokig, hogy ez egy musical? :D)

Vigyázat! Ezúttal nem tudok úgy írni a gondolataimról, érzéseimről, hogy nem utalok egyes cselekményelemekre. Ha semmit, de igazán semmit sem szeretnél tudni a könyvről, ne olvasd el ezt a bejegyzést!

Új Harry Potter, persze, hogy kellett! Vajon azt kaptam tőle, amit vártam? Igen is, meg nem is. És ez jó is meg rossz is. 

Tudtam, mire számítsak. Tudtam, mit jelent a színházi próba szövegkönyve kifejezés. Nagyjából azt, hogy ez egy színdarab, de mivel a próba szövegkönyve, lehet, hogy az előadás picit más. Komolyan, nem értem azokat, akik kiakadtak, mert azt hitték, ez is egy regény. Vagy azokat, akik tudták, hogy nem regény, de kiakadtak azon, hogy nincs benne leírás. Nálunk a középiskolákban sok színdarab szerepel a kötelezők között. Shakespeare, Moliere, Csehov, Beckett, Ibsen, Goethe (Faust), Örkény (Tóték), hogy csak néhányat említsek. Aki egy középiskoláig eljutott, annak már legalább hallania kellett arról, hogy mi egy színdarab. De gondolom, ez más országokban is így van.

A könyvet egy délután és este olvastam el (tegnap), ami részben köszönhető annak, hogy színdarab, és nincs tele leírásokkal, csak párbeszéddel, és pár utasítás szerepel még benne mindössze. De annak is, hogy tudni akartam, mi lesz ennek az egésznek a vége. Nem állíthatom, hogy azonnal beszippantott a világ, az első felvonás végén egy picit csalódottan tettem félre pár órára, de mikor este újra kézbe vettem, már nem így éreztem. Újra ott voltam az ismerős világban, boldogan merültem el újra az ismerős helyszínekben, találkoztam újra az ismerős szereplőkkel, még ha csak ilyen rövid időre is.

Amúgy elolvasva szöveget, nem igazán értem, ki az elátkozott gyermek. Albus vagy Delphi? Netán valaki más?

Nos, a történetbe ugyanott térünk vissza, mint ahol a Halál ereklyéi végén otthagytuk, Harry, Ron és Hermione gyerekei a Roxfortba készülnek. 

Harry, amikor két roxforti igazgatóról nevezte el a fiát, hatalmas súlyt is helyezett rá. Hamarosan megtudjuk, hogy Albust nyomasztja az apja kiléte, gyűlöli, hogy az árnyékában kell élnie, gyűlöli az apját érő közfigyelmet. Albus és Harry nincsenek túl jóban. Nem tudom, ki hogy látja, a darab azt akarta sugallni, hogy Harry nem érti meg a fiát, és talán van is ebben valami, ugyanakkor én úgy láttam, hogy Harry nagyon kedvesen és türelmesen viszonyul a fiához, akinek viszont semmi sem jó. Harry a feje tetejére is állhatna, akkor sem tudna a fia kedvére tenni, hiszen mennyivel könnyebb valaki mást hibáztatni a bajainkért, nem? Jó, mond olyanokat a fiának, amiket nem kellene, de az vesse rá az első követ, aki még nem követett el ilyen hibát a gyerekével. Emellett meg persze, Albus kamaszodik, és közeledik ahhoz a korhoz, mikor a szülő az első számú közellenség. Emiatt volt egy picit csalódás az első felvonás, mert inkább volt családi dráma, mint a varázsvilágban játszódó történet.

Most először jutott eszembe, hogy talán nem is akkora baj, hogy Rowling nem akar több HP-könyvet írni. Nem akarom Harryt a papírmunkával bajlódó, dolgozó emberként látni, aki a gyerekeivel veszekszik, és Ginnyvel arról beszélget, hogy mi legyen a vacsora. Ez a varázsvilág, a Roxfort, Hagrid, McGalagony, a Tiltott Rengeteg, a kentaurok, stb,. és nem valami Csehov-dráma, ami arról szól, hogy bemenjenek-e a városba vagy sem. (Kicsit talán sarkítok, de remélem, érthető, mire akarok kilyukadni.)

A történettel itt-ott voltak bajaim, ez az egész Delphi-dolog fura volt, nem igazán tudtam eldönteni, hogy jó ötlet-e vagy borzalmas, ezért inkább úgy döntöttem, sodródom az árral, és elfogadom. 

SPOILER!!!! Bár belegondolni abba, hogy Bellatrix és Voldemort... Az egyértelmű volt számomra a könyvekből, hogy Bellatrix szerelmes Voldemortba a maga torz módján, de hogy a nagyúr ezt bármilyen szinten is viszonozta volna, akár csak puszta testiség formájában, hát nem is tudom... És ott volt még Bellatrix férje, Rodolphus, ő hogy kerül ebbe az egész képbe? - SPOILER VÉGE!!!!

Aztán olvastam egy cikket, hogy Albus és Scorpius (Draco Malfoy fia) homoszexuálisak lennének. Amellett, hogy borzasztóan elegem van az ún. politikai korrektségből, ami miatt minden egyes könyvben, sorozatban és filmben kell lennie legalább egy melegnek, zsidónak, ázsiainak, és feketének, amiből olyan marhaságok sülnek ki, mint egy új Rómeó és Júlia feldolgozás, amiben két pár van, de a két nő és a két férfi szerelmes egymásba (Uram, miért?), szerintem teljesen alaptalan. Vannak ugyan apróságok, amik akár ennek a jelei is lehetnének, de nem feltétlenül. Pl. - horribile dictu! - megölelik egymást. És ha két fiú megöleli egymást, csakis melegek lehetnek, nem? Vagy hogy mennyire mélységesen szeretik egymást. Mert barátok nem szerethetik egymást ilyen mélyen, nem lehetnek ilyen hűséges barátai egymásnak, muszáj szerelmeseknek lenniük. Nem az a bajom, hogy netán tényleg azok lennének (bár én kizártnak tartom, és nagyot néznék, ha kiderülne, hogy mégis melegek), hanem a belemagyarázás.

Amos Digory volt még, akit nem értettem. Nem hiszem, hogy van szörnyűbb annál, mint mikor valaki elveszti a gyerekét, de több mint 20 évvel a halála után még mindig nem tudott túllépni rajta, legalább egy bizonyos szinten, Önzőnek is éreztem a kívánságát, de erről végül is kiderült, hogy nem minden az, aminek látszik.

Szerkesztésileg egy gondom volt, hogy a Trimágus Tusa éve hol 1994, hol 1995. Örültem, hogy a fordító Tóth Tamás maradt.

Noha végül csodálatos kalandnak bizonyult ez a könyv, a legjobb lenne mégis színpadon látni. Volt pár olyan utasítás, amit nagyon szeretnék látni, hogy hogyan sikerült megvalósítani, annyira nehéznek tűnik megoldani. Talán majd egyszer...

Minden hibájával együtt nem adhatok rá más pontot:

10/10








2016. november 3., csütörtök

Wisinger István: A Nobel-díjas kém

Ki ne hallotta volna Szent-Györgyi Albert nevét, mint a C-vitamin felfedezőjéét? Azt hiszem, a legtöbben. Talán még azt is tudjuk, hogy paprikából vonta ki. De azt vajon hányan tudjuk, hogy Szent-Györgyi kém is volt?

Wisinger István neve az én fejemben összefonódik a pontossággal, részletességgel, alapos kutatással. Ezt egyértelműen meg is kaptam a könyvtől. Olyan mértékű adatot, információt tartalmaz a könyv, hogy bevallom, az első felében nehezemre esett követni őket. Amúgy a kém szót kicsit túlzásnak tartom, hiszen Szent-Györgyi valójában inkább csak találkozott néhány angol ügynökkel. (Később az is felmerült, hogy ezek valójában németek voltak.) Még hivatalos megbízása sem volt, De ez is elég volt ahhoz, hogy az élete veszélybe kerüljön, emiatt kellett aztán elhagynia az országot.

A könyv számomra legizgalmasabb része az volt, amikor betekintést kaphattunk a 2. világháborús német megszállást megelőző eseményekbe, Horthy és Hitler találkozóiba, szinte magam előtt láttam, hogyan próbálta Horthy megakadályozni a megszállást, hogyan próbált kiugrani a háborúból, amibe végül is tragikus módon belebukott. Horthy alakja hitelesnek tűnt, tetszett, hogy nem annak a német bérencnek ábrázolták, amit én tanultam az iskolában, hanem sokrétűbb, árnyaltabb figurának.

Nehéz életrajzi könyvről írni, hiszen nem méltathatom a cselekményt, a jellemeket, stb., lévén, hogy valós eseményekről és emberekről van szó. Igazából az alapján tudom megítélni, hogy bennem milyen érzéseket keltett. Helyenként úgy éreztem, hogy a kevesebb több lett volna, mert a rengeteg adatot, nevet, eseményt nem tudtam megjegyezni, ill. csak részben. De kétségtelenül látszik a gondos kutatómunka és a történelmi hitelesség. Számomra Szent-Györgyi neve mostantól fogva már nemcsak a C-vitamint fogja jelenteni, hanem egy érdekes, sokoldalú, kissé hányatott sorsú emberét is.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/8