Keresés ebben a blogban

2017. szeptember 13., szerda

Békés Pál: A kétbalkezes varázsló - Zanza

Hosszú-hosszú évek óta várta ez a könyv a sorát, mire végre a kezembe került. (Érdekes, hogy mostanában mennyire vágyom régebbi elmaradások elolvasására, és e pillanatban elég kevés új megjelenés tud lázba hozni.) Nem is csalódtam benne egy percre sem, szórakoztató volt, kedves és vicces.

Igazi gyerekkönyv ez, a célkorosztály úgy 8-12 lehet, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy némelyik poént egy ilyen korú gyerek nem hiszem, hogy ért. Pl. a Dzsinn Fizz nevű dzsinnen én nagyon jót nevettem, de hány 10 éves lehet tisztában vele, hogy van egy gin fizz nevű koktél?

Vicces nevekből amúgy nem volt hiány, itt van mindjárt a főhős és címszereplő, Fitzhuber Dongó, Lanolin királykisasszony, Éliás Tóbiás, hogy csak néhányat említsek. Ezek adtak a könyvnek egyfajta játékos hangulatot, amiről valamiért A palacsintás király jutott eszembe. (Mond még ez a cím a mai generációnak valamit?)

Fitzhuber Dongó évfolyamutolsó varázslónak nem marad más állás, csak a körzeti varázslóhivatal a Nimbusz Endre Bertalan utcai lakótelepen. Unalmasnak és eseménytelennek jósolható munkája helyett azonban igencsak izgalmasra sikeredik mindjárt az első napja sok-sok kalanddal, és az is bebizonyosodik, hogy egy lakótelep is lehet varázslatos.

Egy régi klasszikus, amit mindig érdemes elővenni.

10/10

2017. augusztus 30., szerda

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete (Lockwood és Tsa 1.) - Zanza

Na, ez viszont nagyon jó volt! Igaz, nyúlszívűeknek nem való ez a szellemes történet (a szó többféle értelmében is), én bizony itt-ott be voltam tojva tőle, volt, hogy abba kellett hagynom, mert egyszerűen nem mertem tovább olvasni. :D Viszont nagyon olvasmányos, gördülékeny, izgalmas történet.

Nehéz elhinni, hogy ez egy YA ezzel a történettel (Angliát éjszakánként ellepik a vérszomjas szellemek, az okokról nem sokat tudunk meg, de remélhetőleg a későbbi kötetekben majd erre is fény derül), én 14-18 éves korom körül biztos rosszakat álmodtam volna az ilyesmitől, de a mai tinik talán szívósabbak, és többet bírnak elviselni.

A mesélő stílusa valamiért engem az 40-es, 50-es évek krimijeire emlékeztet (A máltai sólyom és társai), kényelmes tempójú, de nem lassú, kicsit sötét, szinte a szemem előtt láttam a fekete-fehér filmet, amit ebből a könyvből lehetne készíteni.

Három főszereplőnk gyakorlatilag még gyerek, szörnyű, hogy nem tudtam megjegyezni a korukat, de mintha nem is mondták volna el pontosan, a kamaszkoruk közepe felé járhatnak, kb. 16 évesek lehetnek, mégis érettek és tapasztaltak, mivel ebben a világban a gyerekek a legjobb szellemvadászok, egy 20 éves ember már gyakorlatilag nyugalomba vonulhat. A koruk és a viselkedésük igazából nem passzolhatna, mégsem éreztem hiteltelennek. Olvasás közben gyakran kellett emlékeztetnem magam, hogy Lucy és társai nem felnőttek.

A könyvből teljesen kimaradt a szerelmi szál, hála légyen érte a szerzőnek! Igazán üdítő volt. A csavarra, bevallom, nem jöttem rá, de nem is agyaltam rajta, lefoglalt a történet, de épp mielőtt Lockwood leleplezte volna, hirtelen beugrott.

A világ bemutatása nagyon jól sikerült, nem kellettek hosszú, több oldalas leírások, elég volt pár szó, hogy jellemezze.

Nagyon szívesen folytatnám, de úgy hírlik, a kiadó nem szándékozik kiadni a további részeket. Őszintén remélem, hogy meggondolják magukat, különben itt vagyok egy újabb sorozattal, amit angolul kellene folytatnom.

A fordítás jól sikerült, nem akadtam fent semmin, vagy ha mégis, már elfelejtettem. :D

10/10

2017. augusztus 29., kedd

Alexandra Bracken: Az idő vándorai - Zanza

Sajnos, a Mocskos meló után újabb csalódást keltő olvasmány került a kezembe. Ez is impulzusvásárlás volt, mint A papírmágus, de most nem sikerült jól választanom.

A varázslós és a mesefeldolgozós könyvek mellett az időutazós még a tuti befutó nálam, de ez a könyv nem jó. Nem mondom, hogy rossz, de nem is jó. Rengeteg lehetőség volt benne, de a szerző nem tudta kihasználni őket, gyakran unalomba fulladt az egész. Helyenként szívesen lapoztam volna. Az alapötletben van egyedi vonás is, ugyanakkor sok a sablon, és a kiszámítható fordulat. Ez nem feltétlenül zavar, ha jól van megírva, de most nem ez volt a helyzet.

A főszereplők, Etta és Nicholas, egysíkú, lapos, élettelen figurák. 

A szerelmi szál (fogalmazzunk így, hogy ne áruljam el, kikről van szó, bár könnyedén kitalálható) teljesen hiteltelen, a pár tagjai között semmi kémia sincs, hamarabb hinném el, hogy egy esernyőtartó és egy kakukkos óra szerelmesek egymásba, mint ők ketten, ráadásul folyton siránkoznak, amit a legjobban utálok egy szerelmi szálban. "Jaj, nem lehetünk együtt, de akkor is szeretem, stb." Hervasztó. Ráadásul olyan éretten viselkednek, és olyan felnőttesen tapasztalt gondolataik vannak, ami nem jellemző egy 17 és egy kb. 20 éves párra, vagy ha igen, akkor nagy baj van.

Maga az időutazós rész egész jó lett volna, de az kapta a legkisebb szerepet. Kár.

Ezt a sorozatot nem fogom folytatni.

10/5

2017. augusztus 20., vasárnap

Christopher Moore: Mocskos meló - Zanza

Megkérdeztem több könyvmoly és blogger ismerősömet, hogy a szerző melyik könyvével kezdjem az ismerkedést, és egyöntetűen a Mocskos melót és a Biff evangéliumát javasolták.

Annyit tudtam a szerzőről, hogy bizarr, vicces, szókimondó, trágár és fura könyvei vannak. A trágárságot csak egy bizonyos szintig tolerálom jól, de igazából nem feltétlenül hátrány, ám a többi tulajdonság nálam nyerő.

Sajnos, erről a könyvről ezek nem mondhatóak el. Nem vicces, talán ha két helyen mosolyodtam el, de lehet, hogy nekem rossz a "haláltűrő" képességem, számomra a halál alapból nem vicces, ellenben a történet keszekusza, összevissza, se füle, se farka, mintha a szerző egy csomó ötletet összedobált volna egy helyre, de nem tudott volna mit kezdeni vele. A legkevésbé a mókusembereket nem értettem, hogy mégis mi a fenéért kellett bevenni őket a történetbe. Marhaság az egész. Nem mondom, hogy teljesen élvezhetetlen volt, de kb. 30%-a tetszett, a többi csak bosszantott.

Nem tudom, ezek után kísérletezzek-e Moore más könyveivel, talán jobb, ha nem.

Most megyek, és előveszek egy Diana Wynne Jones könyvet, hogy helyreállítsam a lelki nyugalmam. Ő valóban bizarr és vicces.

10/5



2017. augusztus 4., péntek

Fehér Klára: Kisregények

Fura szerzet vagyunk mi, olvasók és bloggerek, hajtjuk az új megjelenéseket, reménytelenül próbáljuk beérni az olvasmánylistánkat (jaj, mindig van új és még vonzóbb), és közben hajlamosak vagyunk elfeledkezni a régebbi könyvekről. Pedig azok között is van legalább annyi jó, mint az újak között. Sőt, gyakran azt érzem, az elképesztő mennyiségű könyv között egyre nehezebb megtalálni azt a pár gyöngyszemet, ami valóban érdemes az olvasásra. A többi sajnos, jó, ha kiérdemli az "átlagos" besorolást.

Ezúttal biztonsági játékosként viselkedtem, és egy régi kedvencemet vettem elő, Fehér Klárát. A kötetben található 4 kisregény közül hármat már olvastam más felállásban, talán a húszas éveimben, az utolsó nem rémlik. Persze, számítottam rá, hogy most kicsit más élményt fog nyújtani.

Narkózis

Nem tudom, vajon tényleg így érez-e valaki altatásban, ilyen emlékképeket lát-e, vagy inkább álmodik, netán csak feketeséget lát, mert életemben egyszer altattak, 3 évesen egy mandulaműtét miatt, de abból semmire sem emlékszem.

A főszereplő Juditot műtétre készítik elő, és miközben arra várnak, hogy hasson az altató, Judit átgondolja az életét. Vagy ezek már álmában jutnak eszébe?

Szaggatott, ide-oda kapkodó emlékeket látunk, kell egy kis idő, mire összeáll a kép, és megértjük Judit élettörténetét. Már az első olvasáskor is felfogtam, és megérintett a történet, de most, ennyi év jó és rossz tapasztalatával sok mindent másképp éltem meg. 

A 2. világháborúról ugyan nincsenek személyes élményeim, de a szocializmusban nőttem fel, ha már nem is volt olyan kemény, mint az 50-es évek, azért sok minden ugyanaz maradt, szóval ez a rész némi nosztalgiát keltett bennem. Jót és rosszat is. Más szemmel olvastam családtag elvesztéséről, pokoli házasságról, anyagi gondokról, stb. Azt hiszem, felfedeztem olyan érzéseket is, amiket annak idején talán nem. A szégyent, hogy Judit nem segített Anna nevű barátnőjén, aki rengetegszer kért tőle segítséget borzalmas házassága miatt, és Judit mindig azt válaszolta: a te életed... A halálfélelmet, amin végül győz az életösztön.

A Fehér Klárától megszokott motívumok sem maradnak el, a három lánytestvér, Judit, Ági és Zsóka, a háború, a sok utazás. A hangvétel tele van érzelmekkel, mégis van egyfajta távolságtartás a megfogalmazásban.

Négy nap a paradicsomban

Egy meglehetősen félresikerült utazás története. A kisregény elején ugyan ki van írva, hogy csak a képzelet szüleménye, de szerintem ebből egy szó sem igaz. Még ha nem is egyetlen valós utazásról van is szó, meggyőződésem, hogy az írónő és férje rengeteg útja befolyásolta a könyvet.

Itt is végigvonul a Fehér Klárára jellemző stílus, szaggatottság, ugrálás az időben. Asszociációk gyűjteménye, mint mikor az ember beszélget egy barátjával, elkezdik, mondjuk, a főzésnél, és a végén kilyukadnak a gyomorműtéteknél. A mesélő belekezd egy mesébe, de aztán egy szó miatt áttér egy másikra, aztán vissza az előzőre, és így tovább. De ettől nem lett érthetetlen, végig fenntartja az érdeklődést, és a végére tökéletesen összeáll a kép.

A könyvből nem hiányzik a humor sem, a legváratlanabb helyzetekben. Sok esetben pont abból adódik, hogy itt is megmarad az érzelemdús, de távolságtartó fogalmazás. Kitűnő leírásokat és jellemrajzokat kapunk néhány mondatban, ilyeneket csak Fehér Klára tudott.

A három lánytestvér, az utazások iránti kimondhatatlan szeretet most sem maradhat el.

Sárgaláz

Ezúttal férfi a narrátorunk, aki a saját butaságának köszönhetően egy trópusi országba kerül 4 évre kiküldetésbe. Ennek az apának is három lánya van (nem találtam adatot rá a neten, hogy a szerzőnek vajon voltak-e lánytestvérei, innen jön-e a motívum), egyikük hálátlanabb, mint a másik. 

Mindhárom eddigi kisregény közös motívuma a három lánytestvér, a sok utazás, a szegénység, amit szégyellnek és titkolni próbálnak, a pofátlan külföldi rokon vagy külföldre szakadt hazánkfia, aki kihasználja honfitársát, vagy meghívja magához, és utána rosszul bánik vele, vagy meghívatja magát, és így keveri őt kellemetlennél kellemetlenebb helyzetekbe. Ezek mulatságosak is, de szívszorítóak is egyben. Nem mondanám ezeket társadalomkritikának, de ember- és jellemkritikának igen.

Erkölcsi bizonyítvány

Ez a kisregény kilóg a többi három közül, nincs utazás, nincsenek lánytestvérek, nincs humor, "csak" egy szegény nő szomorú élettörténete, amiben semmi párhuzamot sem találtam a saját életemmel, mégis ez érintett meg legjobban.

Erős érzelmek dúltak bennem olvasás közben, valakit szerettem volna megütni, vagy inkább többeket. Hogy lehet egy édesanya (édes?) ilyen kegyetlen a lányával? Hogy használhatják ki így mások (férfiak és nők vegyesen) egy szegény, tudatlan (írástudatlan is) alig 13-14 éves lány testét-lelkét? Szegény főhősnővel egész életében senki sem bánt jól, sem az anyja, sem a férjei, sem a gazdái, sem az imádott fia, és még 80 felett is üldözi a múltja, amiről nem tehet, hiszen soha senki nem segített, hogy elkerülje, sőt.

Olvasás közben a felháborodás és düh mellett megkönnyebbülést is éreztem, hogy megtanultam olvasni, és nem írathatnak alá velem olyan szerződést, aminek nem értem a szövegét, hogy a szüleim szerettek, és támogattak.

Nagyon jó volt visszabújni egy kicsit abba az időszakba, amikor először olvastam ezeket a kisregényeket, visszaemlékezni bizonyos részekre. A mai napig élénken emlékszem egyes mondatokra, jelenetekre, míg másokat jó volt újra felfedezni.

(Nagyon megdöbbentett amúgy, amit fiatal éveiről olvastam, miközben a lehetséges lánytestvéreket kerestem, hogy micsoda véresszájú kommunista volt, sőt, állítólag kihallgatásokban is részt vett, aztán a Rajk-pertől fogva kezdett kiábrándulni a korszakból.)

Azt hiszem, fogok még előszedni Fehér Klára könyveket.

10/10




2017. július 30., vasárnap

Gaura Ágnes: Túlontúl

(Azt hiszem, soha többé nem leszek képes úgy tekinteni Tündér Ilona és Árgyélus királyfi meséjére, mint eddig...)

Fülszöveg: Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóit – a somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

A borítóról már mutattam képeket pár hete, és a beleolvasó után nem volt kétséges, hogy ezt a könyvet olvasni akarom. (Sőt, már előtte sem, a Bori-kötetek után látatlanban bizalmat szavaztam ennek a könyvnek is.)

Amikor a kezembe vettem, az első gondolatom azt volt, hogy milyen kicsi. Na, nem épp vastagságra, mert picivel több mint 600 oldal, hanem hosszúság és szélesség tekintetében. De amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, ez mekkora előny. A kötet épp kézre áll, kényelmesen lapozható, nem esik szét, nem kell megtörni a gerincét, a 600 oldal ellenére könnyű, nem szakad le az ember karja, egy álom olvasni ilyen szempontból - is. (Zárójelben jegyzem meg, ha lehet így is, akkor miért nem mindegyik könyv ilyen? Miért kell 4-500 oldalas könyveknek féltégláknak lenniük, amit lapozni is alig merek, stb.?)

De más szempontból is illik a könyvre az "álom" kifejezés, jelentős szerepet kapnak benne az álmok. Én hiszek benne, hogy álmunkban olyan helyeken is járunk, ahová ébren nem jutunk el, hogy pl. elhunyt szeretteinkkel találkozhatunk, ezért ez a rész nagyon megfogott.

A borítóról már írtam, most újra megcsodáltam, immár élőben, de elsőre nem vettem észre újat rajta, amíg fel nem bukkan a könyvben egy bizonyos festmény, aminek hatására más szemmel kezdtem nézni, mígnem én is felfedeztem (vagy felfedezni véltem) csőrt, karmokat, egy női alakot... Volt, amit nem találtam meg, de nem árulom el, hogy mit, legyen a kedves olvasónak is meglepetés. 

Kovács Péter a borítón kívül belső - fekete-fehér - illusztrációkat is készített, szám szerint éppen hetet. A szám nyilván nem véletlen. Nekem legjobban a manós tetszett. Azt hiszem, már ennyiből is látszik, milyen igényes kötettel van dolgunk, ezenkívül a fejezetcímek betűtípusa is jelzi a kiemelt gondoskodást.

Rendkívül érdekes volt az a sok információ, tény és adat, ami a könyvben fellelhető a Csallóközi mesékről, tündérmesékről. Látszik, hogy a szerző hatalmas energiákat ölt bele a kutatásba. Tőle magától tudom, hogy a könyvben említett mesék mind létezőek (sokat természetesen én is ismerek, de nem mindet), az már más kérdés, persze, hogy utána mihez kezdett velük. A Rapsoné nevű tündér sok más helyen Rapsonné néven szerepel (egy mondat erejéig említették pl. az Ármány és kézfogóban, amit épp nemrég fejeztem be), de ilyen említése is van, és ő úgy döntött, ezt a változatot használja, ami megvallom, nekem jobban is tetszik, mivel két n-nel olyan hatása van, mintha valakinek a neje lenne.

Liliomot nagyon megkedveltem, bár egyáltalán nem volt könnyű eset, előítéletes is, meg gondjai vannak a döntéshozatallal, de talpraesett és bátor. A három férfi közül kettő gyanús volt, hogy ún. cserélt vagy váltott gyerek, de nem tudtam eldönteni, vajon melyikük az. Gyanítottam, hogy az írónő valamilyen módon át fog vágni, ami így is lett, meg nem is. (A bíró okos lánya c. mesének elég nagy szerepe volt a könyvben.) Én ugyan nem azt a férfit választottam volna, akit Liliom, de épp nemrég írtam le, hogy olvasó ne sértődjön meg azon, ahogy az író megírja a könyvét, szóval elfogadtam. Végül is az a lényeg, hogy Liliom boldog legyen, nem? 

A történet eleinte lassabban halad, szépen megismerkedünk Liliom életével és Tündérország helyzetével, hogy aztán a Bori köteteknél megszokott módon a könyv utolsó harmadában felpörögjenek az események, és aztán már csak kapkodtam a fejem. A lassabb történetvezetés nem jelent unalmasat, próbáltam fejben összerakni, hogy mi történt (nem sikerült, hehe, de a végén minden szépen összeállt), és addig is élveztem a meséket, a szerzőtől már megszokott utalások keresgélését és megfejtését, a sajátos humort, amit főleg Rókaszó és Csókacsíny, a két manó meg Liliom családja képviselt, és a gyönyörű nyelvezetet.

A kötet műfaja elvileg YA, de én abból inkább az idősebb korosztálynak javasolnám, de legalább ugyanolyan élvezhető a felnőtt korosztálynak is, akár fiatalabb, akár idősebb, lényeg, hogy az olvasó legyen nyitott a mesék világának befogadására.

Már gyerekkoromtól fogva az érdekelt, mi van a mesék végén túl, a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" után. Nem hiszem, hogy pontosan meg tudtam volna fogalmazni, de talán valami olyasmire gondoltam, hogy a királyfi vajon húsz év után is szereti-e a lányt, ill. a hősnőt zavarja-e királyi férje horkolása. Hogy együtt járnak-e még sétálni, és megcsókolják-e egymást lefekvéskor. Egyfajta választ erre is kaptam, és bár nem idilli a kép, a remény megvan rá, hogy helyrehozható legyen, ami elromlott. És ez jó.

Nem mondom, hogy mindenhol azt kaptam, amit vártam, de amit kaptam, az úgy volt jó. 

10/9

Az olvasás lehetőségét köszönöm Gaura Ágnesnek és a Delta Vision Kiadónak.









2017. július 25., kedd

David Safier: Happy Family - Szörnyen boldog család - Zanza

Épp az előrendelhető könyvek között böngésztem, mikor megpillantottam ezt a könyvet. Naná, hogy már nyomtam is az előrendelés gombot! A szerző eddig megjelent két könyvét is nagyon szerettem, szóval alig vártam a megjelenést.

Alapjában nem is csalódtam, és igazi könnyed szórakozás volt, de azért volt bennem egy kis mellékzönge, egy pici keserűség olvasás közben, de ezt csakis magamnak köszönhetem.

Adva van egy szerintem nagyon tipikus család, az apa rengeteget dolgozik, az anya elhanyagolva érzi magát, jaj, nem ezt az életet akarta, jaj, nem lett belőle senki, a lánya kamasz és problémás, a fia meg más, mint a többiek.

Egy könyvbemutatóra mennek, mindannyian szörnyjelmezben, ami az események összjátéka folytán egyszerűen rajtuk marad. Vagyis azzá változnak, aminek be vannak öltözve, annak minden jó és rossz következményével. Persze, igyekeznek megtalálni a megoldást, hogy visszakapják eredeti alakjukat, és közben mindenféle megpróbáltatás, kaland éri őket. Át kell gondolniuk az életüket, változtaniuk kell.

Igazi tanmese, igaz, szórakoztatóan, de az. Oda kell figyelni egymásra, nem szabad hagyni beszürkülni a házasságot, stb. Ami miatt kicsit keserűen olvastam, hogy Jézusom, az én családom is majdnem ilyen... És hogy én nem lennék képes olyan tettekre, amit a könyvbeli családnak kellett megtennie, hogy végül együtt maradjanak, és együtt tudjanak működni.

Na, mindegy, ez már az én problémám. Remélem, a szerző más könyveit is olvashatjuk majd, a Plötzlich Shakespeare érdekelne még nagyon, de igazából bármelyik jöhet.

A könyvből (rajz)film is készült, jó lenne egyszer azt is megnézni.

10/8

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei III. ) - Zanza

Mivel nem a megjelenéskor vettem kézbe, már tudtam, hogy mégsem ez a zárókötet, és hogy olyan cliffhangerrel végződik, hogy a fal adja a másikat. Gondoltam, bele sem kezdek, amíg az író meg nem írja az - állítólag már tényleg - zárókötetet, fene akar hülyét kapni, hogy netán éveket kell várni a folytatásra. De aztán mégsem tudtam megállni.

Hát kérem, ez volt eddig a legjobb rész, izgalmas, de úgy, hogy nem éreztem a gyalogkakukk effektust, mint pl. az Outlander 3. és 4. kötetnél, humoros, egyik-másik poént meg kéne tanulni, és benyögni valami beszélgetés kellős közepén. A kacifántos stílussal akadtak még gondjaim, a narrálás már nem olyan erőltetetten régies, mint amilyennek az 1. részben éreztem (vagy megszoktam, fene tudja), de a szereplők beszédmódja néha zavar. Kivéve Mück Márinál, aki egyértelműen az egyik kedvenc karakteremmé nőtte ki magát.

Mili makacssága és a báró ridegsége néha sok volt, jó lett volna, ha a kötet végére ez változik. Bár Mili elvileg megfogadta, hogy nem lesz olyan felelőtlen, de én nem vettem észre, hogy a gyakorlatban megtörtént volna.

Nem szeretem az olyan karaktereket, mint a báró, aki makacsul megy előre, senkivel nem oszt meg semmit, feltétlen engedelmességet vár el, de nem indokolja meg, hogy miért. Cseppet sem csodálkoztam, hogy Milinek ebből elege lett, és saját szakállára kezdett nyomozni. Ugyanakkor persze, rettentő felelőtlen dolgokat művelt, de talán, ha Richárd őszintébben beszél vele, még ha nem is árul el mindent, de legalább nem nézi levegőnek, Mili is könnyebben megült volna a hátsóján.

A fejemben én már persze, összeboronáltam őket, de belegondoltam, hogy ha ezek ketten összeházasodnának, hát, hogy unalmas házasság nem lenne, az biztos. Igaz, békés sem, ha mindketten ilyenek maradnak. A nők szeretik az ilyen mogorva alakokat megváltani, pedig nem mindig lehet, és nem is mindig érdemes.

Érdekes, sok csavart kitaláltam, pedig általában nem szoktam találgatni, de most valahogy mégis rátaláltam a megoldásra, na, nem mindnél. A függővégre is rájöttem, igaz, csak alig pár oldallal a vége előtt. Van persze, vágyam, hogy hogyan folytatódjon, és nyilván picit csalódott leszek, ha nem úgy lesz, de el fogom fogadni azt is.  Nem igazán értem, mikor az olvasók dühösek az íróra, mert nem úgy írja meg a könyvet, ahogy ők elképzelik. 

Azért remélem, a 4. kötetben majd vére megtudunk minden fontosat, és lezárul a történetnek ez a szála. De azt sem bánom, ha nyitva marad a lehetőség a folytatásra, csak más történettel.

Amit még meg kell említenem, az a hangulat, igazán jól visszaadja a századforduló atmoszféráját, nemcsak a csillogást, hanem a mocskot is.

10/10

2017. június 29., csütörtök

Diana Gabaldon: Outlander 4. - Őszi dobszó

Na, nem, ebből egyszer s mindenkorra elég volt! Több részt nem áll szándékomban elolvasni. Persze, soha ne mondd, hogy soha, de most határozottan így gondolom.

Ugye, írtam már egy bejegyzést, hogy nem tetszik, és abba kellene hagyni. De egyszerűen tudni szerettem volna, miről szól. Ha elolvasás nélkül is megtudhattam volna, tuti, abbahagyom. Igazából nem is tudom, elolvasásnak tekinthető-e ez, mivel szerintem gyakorlatilag a felét sem olvastam el, hanem átlapoztam. Bele-bele olvastam a párbeszédekbe, ha felkeltette valami az érdeklődésemet, kicsit ottragadtam, ha nem, akkor lapoztam. Lapoz, lapoz, két mondat, lapoz, lapoz, fél oldal. Kb. ez volt a menet. Egyedül Brianna és Roger szálát olvastam végig teljesen, de amikor elérnek egy bizonyos részhez (ezt spoiler nélkül nem fejthetem ki), onnan már azt sem.

A bajaim kb. hasonlóak voltak a 3. részhez, plusz még jött hozzá néhány.

Haj. Melegük van benne, izzadt, kócos, szemébe lóg, stb. Könyörgöm, olló! A 18. században is ismerték már. Szalag, befonás, felkötés, valami.

Meleg. Meleg van, izzadnak, elemelik a ruhát a testüktől, hogy szellőzzőn. Oké, nincs ezzel baj, ha nem minden 2. oldal témája.

Kosz. Napokig nem fürdenek, hát jó, néha lehetőségük sem volt rá. De mindenki örökké koszos. És/vagy izazadt. És mindenkinek pézsmaillata van. Izzadságszaggal keverve. Pfuj. Nagyon vonzó, biztos alig várnám, hogy szexelhessek egy napok óta nem fürdött, csupa izzadságszagú, merő mocsok pasival.

Szex. Hála Istennek, azért ebből kevesebb van. Vagy csak az átlapozások miatt kimaradtak, nem tudom, de marhára nem is hiányoztak.

Erőszak. Eddig minden részben megerőszakoltak valakit vagy valakiket. Nőt, férfit vegyesen. De inkább nőt. Jó, még mindig tabutéma, de nem hiszem, hogy bármit megoldana, ha minden részbe beletesznek egy-két ilyen jelenetet. Ettől nem lesz kevesebb erőszak a világon. Ráadásul át is lapoztam, biztos nem olvasom végig. Ezenkívül egy csomó tabutéma van még a világon, mégsem szerepel mind a regényekben. Miért pont ez?

Nevek. Túl sok a szereplő, nem tudtam követni.

Kengyelfutó gyalogkakukk effektus. Ezekkel minden történik, mint a szegény prérifarkassal. Rabszolgák, kanyaró, indiánok, medvetámadás (Claire úgy akarja elzavarni a Jamie-re támadó medvét, hogy fejbe vágja egy hallal...), stb. Amikor egyszer Jamie télen kimegy vadászni, de nem ér haza, Claire követi, és kiderül, hogy kénytelenek lesznek az éjszakát valahol a fagyban kint tölteni, esküszöm, arra számítottam, hogy jön egy tauntaun, aminek a hasában húzzák ki hajnalig. Ez volt az a pillanat, amikor végképp elegem lett az egész könyvből. Megint csak azt tudom mondani, nem fizetnek nekem azért, hogy én ezt elolvassam, sőt, én fizettem nem kevés pénzt érte, ennyi volt. Több rész nem kell, köszönöm.

Nem volt egy szerkesztő, aki kihúzta volna kb. felét? Közel 1200 oldal, azt nagyon nehéz végig tartalommal megtölteni. Nem is sikerült. Lehetett volna feszesebbre, tempósabbra húzni, de nem tették. Nem értem, a szerkesztő nem érezte, hogy ez így túl sok? Vagy ennyire fontos a profit, és hosszabb könyv, több pénz, a rajongók meg úgyis megvesznek mindent?

Fordítás. Igazából nem mondhatok rá sok rosszat, ekkora terjedelemnél óhatatlanul nem lesz minden mondat tökéletes. Két dolgon akadt meg a szemem. Az egyik: bírósági környezet, a mondatban nagybetűvel szerepel a Bailiff szó. A nagybetű miatt nem voltam biztos benne, hogy ez most vezetéknév, vagy a fordító elnézte, és nem fordította le, mondjuk, törvényszolgának.

A másik: 
Claire: Én nem vártam, hogy...
Brianna: Senki sem várja a spanyol inkvizíciót!

Lábjegyzetelve volt, de anélkül is tudtam, mire utal, a Monty Python egyik híres jelenetére, ami mellesleg az egyik kedvencem tőlük. De talán szerencsésebb lett volna a "nem számítottam", ill. "senki sem számít" kifejezéseket használni.

Ha valaki nem ismerné, íme, ez az, sajnos, nem találtam magyar feliratos videót.


Azt hiszem, nagy hiba volt Gabaldontól, hogy áttette a helyszínt Amerikába, sok rajongó lesz csalódott, hogy nincs Skócia. Claire E/1-es leírásait kimondottan nem szerettem, Gabaldon E/3-ban sokkal jobban ír. Ami szomorú, hogy vannak jó részek, amik bizonyítják, hogy tud ő írni. De akkor jó lenne tudni, hogy vajon miért nem teszi?

Nem tudom, jogos-e pontozni, ha ekkora részeket lapoztam át, ki tudja, a kihagyott részek milyenek voltak (bár erősem kétlem, hogy sok mindenről lemaradtam volna, sőt, valószínűleg még rosszabb lenne az átlag), de így ez nem jobb, mint:

10/5



2017. június 17., szombat

Soman Chainani: Jók és Rosszak iskolája

Már megint egy mese, ami nálam eleve előnnyel indul, és csupa jókat olvastam róla, ezért nem volt kétséges, hogy előbb-utóbb sorra kerül ez a könyv is. És hogy nekem is bejött-e? Be kell vallanom, vegyesek az érzéseim.

Abszolút bejött a humora, nem untam egy percre sem, az utolsó kb. egynegyedét pedig nem tudtam letenni, de valahogy mégsem állt össze egy egésszé.

A történetéről túl sokat nem írnék, el lehet olvasni más értékelésekben, ill. a fülszövegben a lényeget, de ennek némileg ellentmondásosan lehet, hogy apróbb spoilerek előfordulnak.

Az, hogy van egy iskola, ahol mesehősöket képeznek a jó és a rossz oldalra is, és hogy ki melyik oldalra kerül, annak nem feltétlenül örül mindenki egyformán, az Ever After High sorozatra emlékeztetett, de a hasonlóság itt nagyjából meg is szűnik. Ide teljesen más módszerrel kerülnek be a gyerekek, nem mesehősök leszármazottai, stb., stb.

Adva van két barátnő. A szép Sophie nagyon szeretne bekerülni, mert meggyőződése, hogy csakis a jókhoz kerülhet, és hercegnő lesz belőle, aki elnyeri az ő hercegét, a csúnya, és furcsa Agatha meg nagyon nem szeretne. Azt hiszem, nem spoiler, hogy pontosan ők kerülnek be, és hát számukra nagy sokként, de számomra nem meglepetésként épp a másik oldalon találják magukat, mint ahol várták.

A könyv kb. fele talán arról szól, hogyan próbálják ezt megváltoztatni. A két lány nem egyformán reagál, Agatha hazamenne, Sophie meg mindenáron helyet akar cserélni Agathával. Aztán kapunk egy csomó sztereotípiát, a jók oldala gyönyörű, minden lány és fiú szép, és tökéletes, kizárólag az alakjukkal és a szépségükkel foglalkoznak, a rosszak oldalán pedig minden ronda és undorító, fekete rongyokban járnak, förtelmes kajákat esznek, mocskosak az ágyak, stb.

Nekem ez a rész nem igazán jött be. Sophie folyton csak nyafog, hogy cseréljen helyet Agathával, sokkal-sokkal szimpatikusabb volt, ahogy Agatha haza akart jutni. Aztán persze, az ember lassan gyanakodni kezd, hogy valami nem stimmel. Vajon tényleg jók azok, akik kiközösítik Agathát, mert csúnya (aki talán korántsem olyan csúnya...), nem hajlandók vele egy szobában lakni? Ugyanakkor a rosszak oldalára nem vonatkozik, hogy van bennük jó is, legalábbis az elején. Talán Pötty, akiben van némi kedvesség.

Amikor már elkezdenek tanulni, az már jobb volt, sok vicces helyzetbe kerültek, és voltak érdekes részek is, de végig váltakoztak az érzéseim. Például jópofa volt, ahogy Sophie bizonyítani akarja, hogy ő bizony jó, és ráveszi a rosszakat, hogy öltözzenek szépen, húzzák ki magukat, stb., de már a folytonos sminkelés, szépítkezés a felületességét bizonyítja.

A történet egyre szövevényesebbé válik, és sajnos, keszekuszábbá, őszintén szólva nem mindig tudtam követni. Nem volt meggyőző a vége, annak ellenére, hogy izgalmas volt, nem volt meggyőző Tedros herceg (Artúr király fia, és Sophie kiszemeltje) "színeváltozása" (most akkor végül is melyik lányt is szereti?), Sophie és Agatha folyton változó viszonya is fura volt. Ilyenek a barátnők? Remélem, nem.

Mikor becsuktam a könyvet, azon gondolkodtam, hogy most akkor mit is kaptam. Tanmese volt arról, hogy a szépség nem egyértelműen jóság is, a csúfság pedig nem feltétlenül gonoszság is? Gyerekeknek való, vagy inkább fiatal felnőtteknek? (van benne pár ijesztő jelenet, ami nem kicsiknek való) Az, hogy csomó kérdés megválaszolatlan, nem meglepő, mivel trilógiáról van szó (ámbár egyes források szerint négyrészes lesz*), de akkor is hiányérzetem maradt.

Szóval csak ismételni tudom azt, amivel kezdtem, ötletes volt, vicces, és izgalmas, de nem állt össze. Nem mondom, hogy nem javaslom elolvasásra, és valamikor majd folytatom is, bár nem fogok rohanni a könyvesboltba, de nem lettem rajongó.

A fordítással nem volt gondom, gördülékeny, olvasmányos, de nem szerettem a Végességesek (a rosszak) és a Végestelenek (a jók) kifejezéseket. Nem is igazán értettem, miért hívták őket így, valami magyarázat volt az elején, de vagy nem értettem, vagy nem maradt meg a fejemben.

Úgy hallom, a Disney filmet készít a könyvből. Az biztos, hogy látványosnak ígérkezik.

10/7

*mint kiderült, nem 4. rész, hanem a szerző ír még egy trilógiát, ami ugyanebben a világban játszódik.



2017. május 26., péntek

Borítóleleplezés! Gaura Ágnes: Túlontúl

Bár azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy rengetegen várjuk a Boriverzum 6. kötetét, de Gaura Ágnes most egy tündéres könyvvel jelentkezik a könyvfesztiválon könyvhéten. (A Bori-rajongóktól pedig kis türelmet kér, érkezni fog az a 6. rész is.) És bár a tündérek mesét idéznek (ami nálam külön plusz pont), úgy értesültem, nemcsak fiataloknak, de felnőtteknek is ajánlható.

Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy az elsők között mutathatom meg a könyv borítóját, ami egyszerűen gyönyörűséges. Íme, csodáljátok meg ti is! Nézzétek meg jól, sok az apró részlet, amit az ember elsőre észre sem vesz.


De még nincs vége, a hátsó borítón folytatódik a minta:




A borítót ugyanaz a Kovács Péter festette, aki az Attila koporsójának borítóját is.

Azt hiszem, már ebből is látszik, hogy igényesen elkészített könyvről van szó. És hogy belül milyen lesz? Íme, a fülszöveg, és kedvcsinálónak néhány idézet: 

Fülszöveg: Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóita somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

Idézetek: Igazán méltatlan dolog arra ébredni, hogy a fejed fölül eltűnt a legkedvesebb palotád, állapította meg Aranykert ura, majd kedvetlenül visszahúzta magára tündérlenből font takaróját, amit lefújt róla a zabolázhatatlan szél.”

„– Néha azon töprengek, ki lehetett annyira beteg, hogy olyan varázslatokat találjon ki, amiket száz éven át kell elkészíteni? Mégis, hány évig tarthatott kikísérleteznie, ha nekünk a pontos leírások alapján sem sikerült összehozni fél évezred alatt? Ah, utálom ezt a könyvet, komolyan mondom, utálom! És gyűlölök mindent, ami úgy kezdődik, hogy végy négy kanál merengőrózsa-szirmot, és egy éven keresztül locsold a könnyeiddel.
Mondjuk, nem volt nehéz sírni felette.”

Volt idő, amikor mesével kellett jóllakni, mert nem futotta nagy ebédekre, de Liliomnak sosem esett nehezére, hogy megelégedjen a többnapos kenyérrel, ha közben tündérek kalandoztak a rékassal teli konyhában, és délceg hercegek igyekeztek csókkal felébreszteni szívük hölgyeit – bár már gyerekkorában is furcsállotta, hogy a hölgyek számára tök idegen hercegek csókolják életre az elalélt királyi sarjakat, így többször megfogadta, hogy ha egyszer írásra adja majd a fejét, olyan történeteket ír, ahol nem fognak ismeretlen uralkodóivadékok egymás szájára tapadni.”

Nem sokat látott belőle az almazöld zakón és fekete farmernadrágon kívül, de már évekkel ezelőtt úgyis arra a megállapításra jutott, hogy egy férfi sármja nagyjából egyenesen arányos az őt körülvevő könyvek számával. E logika mentén egy könyvesboltban könyvet lapozgató férfi kábé maga volt a szexisten.”

„– Fogadja el a kávé-meghívásomat, meg ne is. Legyen a bíró okos lánya!”

Egy utazókönyv, ha a megfelelő dolgot szállítja egyik világból a másikba, összeköti azokat, akik megízlelik a mágiáját. Akármit is jelentsen ez. A varázskönyv néha elég homályosan fogalmaz.”

A mesék életmentő képességét nem szabad lebecsülni.” 

Ha az olvasóim közül valaki még nem tudná, ki Gaura Ágnes (ami furcsa lenne, mert eddig mindegyik Boriról írtam), álljon itt egy rövid életrajz:

Gaura Ágnes: a név írói álnév, és a mögötte rejtőzködő szerző polgári neve, személye nem nyilvános. Annyit tudhatunk róla, hogy bölcsész végzettségű, csakúgy, mint a szerző által jegyzett, nagy népszerűségnek örvendő Borbíró Borbála-sorozat főszereplője. Ez a 2012-ben indult, magyar környezetben játszódó, a humort drámával és társadalomkritikával ötvöző sorozat volt Gaura Ágnes belépője a hazai zsánerirodalomba. Ezidáig öt kötete jelent meg a sorozatnak (Vámpírok Múzsája, Átkozott balszerencse, Lidércnyomás, Lángmarta örökség, Attila koporsója). A szerző a rövidebb próza világában is otthon érzi magát, novelláskötete Embertelen jó címmel 2014-ben jelent meg– most pedig régi álmát valósította meg: magyar népmesék és tündérlegendák ihlette fantasyt írt. Honlapján sok csemegét, háttér információt találhattok (http://www.gauraagnes.hu/), de érdemes követni a Facebook-oldalát is, ahol olvasóival folyamatosan oszt meg fantasy-világához kapcsolódó érdekességeket (https://www.facebook.com/GauraAgnes/).

Tényleg érdemes a honlapot és a facebook oldalt is nézegetni!

A rejtélyek asszonya - több értelemben is. ;) Fotó: EF

Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődést, és sokan döntenek úgy, hogy elolvassák. Én biztosan.

2017. május 23., kedd

Az Outlander sorozat félbehagyásának küszöbén...

(Szép kis cím. :D)

A sorozatot nem ismerőknek spoileres lehet!

Nem állítom, hogy én lennék a címbeli sorozat legnagyobb rajongója, a tévésorozattal kezdtem, és amíg a 8. rész után tartottak vagy fél év szünetet, elolvastam a könyvet, és minden hibájával együtt szerettem. A 2. résszel már több bajom volt, de akkora cliffhangerrel végződött, hogy muszáj volt folytatni. A 3. rész már jóval kevésbé jött be, de azért még mindig voltak jó részei. Ugyan itt nem volt túl izgalmas a befejezés, de kíváncsi voltam, hogyan folytatódik.

Egyelőre alig 200 oldalt olvastam el a 4. kötetből, de jó esély van rá, hogy ez lesz az utolsó, talán végig sem olvasom. Majd nézem a sorozatot, ha eljutnak eddig, a 2. kötet általam gyűlölt franciaországi részeit is egész ügyesen kihagyták, hátha ennek a baromságai is kimaradnak.

Pedig Gabaldon meggyőződésem, hogy igenis tud írni. A 3. rész börtönjelenetei, és a 4. rész eleje bizonyítják. Olyan szépen indult a 4. kötet, de sajnos, kb. az 50. oldal tájékáig tartott, amikor is szépen visszatértünk az előző kötetek hülyeségeihez.

Hőség van. Jó, az 1700-as évek végének ruhadivatja nem volt lengének nevezhető, de ameddig eljutottam, mindenki folyton izzad, melege van, stb., elemelik maguktól a ruhát, hogy kicsit megszellőztessék a testüket! Na, most ezzel nem lenne baj, ha nem minden 2. oldalon ez lenne a téma, de így már rohadt unalmas. 

Szexjelenetek, hát én azokat már kb. átugrom. Valahogy nehéz elhinni, hogy még mindig mindenki Claire-re és Jamie-re izgul, és elég megvillantani egy mosolyt vagy egy dekoltázst, hogy bármit megtudjanak és el tudjanak intézni. Számoljunk csak egy kicsit! Claire 27 éves, mikor visszakerül a múltba, Jamie, ha jól emlékszem, 22. Franciaországban 3 évet élnek (2. kötet), és előtte meg utána is X időt Skóciában. Tehát Claire kb. 30-31, mire visszakerül a sahát idejébe. Húsz év telik el, mire rájön, hogy Jamie nem halt meg Cullodennél, és 1969-ből utazik vissza a múltba. Akárhogy számolom, minimum 50-51 éves, Jamie meg 45 körül járhat. Bár elég valószínű, hogy egy 50 éves nő a 60-as években jóval jobban néz ki, mint az 1700-as években, de akárhogy is nézzük, nem hamvas szépség. Jamie meg hiába fiatalabb, sokat élt a szabadban, nem éppen kényelmes életmódot folytatott, könnyen lehetséges, hogy idősebbnek néz ki, mint a felesége. Ehhez képes mindketten ugyanolyan fürgék, mint 20 évvel korábban, nemcsak szexuális, de mindenfajta fizikai téren, amit szintén nehezen képzelek el.

De ezeket mind megbocsátanám, ha a történet izgalmas lenne. De nem az. Kb. semmi sem történik. Azt se értem, hogy kerültek oda, ahová, mintha kimaradt volna egy kötet vagy néhány fejezet a 3. és 4. rész között. De az sem világos, hogy hová és miért tartanak, abban a rohadt hőségben, iszonyat lassan egy koszos és büdös hajón. És akkor még vegyük hozzá, hogy egy több mint ezer oldalas monstrumról beszélünk! Szent ég, ha ez végig ilyen lassú!

Ja! És: Jaj, de unom a politikát...

Ugyanakkor van egy párhuzamos történetszál, Brianna és George szála a jelenben (1969), ami viszont tetszik, és emiatt még fontolgatom, hogy mégsem hagyom abba. 

Egyszóval, eljutottam a határáig, hogy elég volt ebből a nyűglődésből, köszönöm szépen.


2017. május 8., hétfő

És még néhány könyvről röviden...

A térdemnek ugyan nem sokat használt a fizikoterápia, de az olvasmánylistámat megnyomta, ennyi haszna mindenképp volt. Szinte sajnálom, hogy letelt, olyan jókat olvastam. :D

"Jókat", úgy értve, hogy közel fél órán át folyamatosan, de abban az értelemben "jókat", hogy jó olvasmányokat, sajnos - egy kivétellel - nem.

Alessandro Baricco: Vértelenül

Három vékony kis könyv közül választhattam, amik könnyedén befértek a táskámba, két Baricco és az Erőleves a léleknek. Elsőnek őt választottam.

Baricco az a szépirodalmi író, akit szívesen olvasok. A csodálatos Tengeróceán és Novecento után a Selyem története nem annyira nekem szólt, de az írásmódja ott is lenyűgözött. Őt olvasva gyakran azt érzem, hogy a szavai ott lebegnek körülöttem a levegőben. 

Ezúttal nem sikerült a varázslat, a Vértelenül elég vértelen könyvre sikeredett, habár a címével ellentétben a könyv első fele nagyon is véres volt, a második felét meg nem igazán értettem. Előnye, hogy 80 oldal, és kétszerre ki is olvastam.

Most egy darabig tuti nem vágyom a szerző könyveire. 

10/5

Jött a következő vékony kötet.

Jack Canfield: 3. porció erőleves a léleknek

Mivel Canfield a pozitív gondolkodás nagymestere, követe, szószólója, ha úgy tetszik, szerintem joggal hittem, hogy a címmel egyetértésben lélekemelő, pozitív történeteket kapok, amikben a hős legyőzi a nehézségeket, talpra áll vagy talpon marad, bármi történjen vele. De mindenképpen pozitív kicsengésű írásokat vártam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

A pár oldalas történetekben nagyjából az volt a közös, hogy az íróját valami tragédia, nehézség érte, de ezek közben érte valami jó is. Ez még úgy tűnhet, mintha egyezne az elvárásaimmal, de nem így van.

Mondok néhány példát: A leukémiás kislány meghal, de előtte még készít egy szép rajzot a kedves szomszéd néninek. A börtönbe került nőnek titokban almát ad a börtönőr. A rákos apa még megéri lányai születésnapját. A kirabolt család önként adja oda mindenét a kirablóinak a szeretet nevében. A tanárnak feltűnik, hogy a problémás tanítványának gondjai vannak. Isten a tenyerén hordoz. Néha úgy éreztem, istentiszteleten vagyok egy csomó kenetes vénasszony társaságában. Nincs bajom a vallással, félreértés ne essék, de ne akarják letuszkolni a s torkomon.

És halál, halál, halál, nem számoltam meg, de szerintem kb. minden 2. történetben. Felnőtt, gyerek vegyesen. Egyes történeteknek még csak csattanója sem volt. Pl. volt egy Paco nevű fiú, aki összeveszett az apjával, és elszökött otthonról. Az apa - talán az újságos kirakatába - kitett egy cetlit, hogy nem haragszik Pacóra, és visszavárja. Másnap reggel öt Paco nevű fiú ácsorgott a kirakatnál. Ennyi! Nem derült ki, hogy az történet írójának Pacója köztük volt-e. Nem derült ki, hogy az öt Paco hazatalált-e végül. Semmi sem derült ki, a jó életbe!

Vagy a másik történet a jószívű fegyőrről. Sokkal jobban érdekelt volna, hogy mi lett a szerencsétlen nővel szabadulása után, aki erőszakos, gyerekét molesztáló apja helyett ült csalásért és sikkasztásért! Hogy az "apa" vajon lebukott-e valaha is (hogy a farkánál fogva fellógatták-e a szemét rohadékot, aki ezt tette a lányával), hogy a nő testvéreit vajon mivel tarthatta sakkban, amiért ők is apjuk mellett vallottak, stb. Erről nem derült ki semmi, de a börtönőr legalább rendes volt, hurrá.

Az alcímtől eltérően ezek nekem nem adtak erőt, és a lelkem sem lett emelkedettebb. Épp ellenkezőleg, a halállal végződő történetektől elment az életkedvem, a tanárosaktól keserű lett a szájízem, hogy miért nem tud minden problémás gyereket felkarolni legalább egy tanár, stb. A sokadik "halálos" történetnél, kicsivel a könyv fele után, úgy döntöttem, nem fizetnek nekem azért, hogy én ezt elolvassam, hát becsuktam, és elbúcsúztam tőle.

És akkor az egyetlen jó könyv a listából.

Charlie N. holmberg: A papírmágus (A papírmágus trilógia I.)

Valamiért nagyon vonzott ez a könyv, és ha hiszek ennek a megérzésnek, az be szokott jönni. Ezúttal is így volt.

Ugyan a borítón szerepel, hogy ya, de szerintem nem illik abba a kategóriába. A főszereplői nem kamaszok, hanem fiatal felnőttek, és nem is kamaszoknak ajánlanám elsősorban, bár ők is olvashatják akár.

Nem tudtam semmit erről a könyvről, csak ami a borítón állt, ezért mindenféle pozitív vagy negatív előítélet nélkül láthattam az olvasásának. Nem egy vastag köny, 230 oldal, és ezt nagyra tudtam értékelni, semmi felesleges kör, nyafogások, szerelmi háromszög (illetve ez igen, de mégsem - ezt spoilerezés nélkül nem tudom elmagyarázni). Egy kis helyzet elmagyarázás, és világfelépítés után belecsaptunk a lecsóba. A kezelés nem volt elég, hogy kiolvassam, így még két este kellett ehhez. Azt hiszem, sokat elárul, hogy esténként képes voltam sokkal tovább fennmaradni miatta, hiszen már többször elpanaszoltam, hogy esténként alig pár oldal után rendszeresen belealszom az épp aktuális olvasmányomba. Ezúttal nem így volt.

Annak ellenére, hogy az elején kissé lassan csordogál a cselekmény, nem volt unalmas, élveztem a világ bemutatását, valamiért A hollókirály hangulatát idézte fel bennem (a sorozatot, mert a könyvet nem olvastam), és talán a borító is belejátszott, hogy a fejemben a 19. sz. elejére tettem a cselekményt. (Azt amúgy nagyon utálom, mikor nem derül ki egyértelműen, hogy mikor játszódik a könyv. Kitalált, saját idővel rendelkező világoktól eltekintve, meddig tartana ezt beleírni a könyvbe?)

De aztán szóba került a villanykörte, a távíró, a telefon, és akkor áttettem a 19. sz. végére. Majd jött az autóra való utalás, de mivel kézzel mosnak, megállapodtam a 20. sz. elejénél, ami nagyjából biztosnak mondható, mivel egy emlékben felmerül az 1901-es dátum.

Van benne pár ismerős elem, a mellkasből kitépett szív a Once Upon A Time sorozatra emlékeztetett, az emlékekben járkálás meg, na, mire? A Merengőre, persze. Viszont itt egészen máshol, hogy úgy mondjam, sokkal "véresebb" körülmények között nézzük meg az emlékeket, és nemcsak emlékek vannak, hanem kétségek, vágyak, stb., ezért végül nem zavartak a párhuzamok.

Úgy látszik a vérmágia most a divat, kb. a 3. könyvet olvasom, ahol vérrel varázsolnak. Engem kicsit taszít, de sikerült túltennem magam rajta végül. Nagyon jópofa és érdekes volt a papírmágia bemutatása. Ki gondolná, mi mindenre lehet jó a papír? Lényeg, hogy pontos legyen az a hajtás. ;)

Szóval az eleje kicsit lassan csordogált, de aztán a 80. oldal környékén szó szerint berobbant a cselekmény, és aztán már végigizgultam az egészet.

Ami tetszett, hogy Ceony talpraesett, bátor lány, aki nem kesereg sokáig, hanem kezébe veszi az irányítást. Amit tesz, az igazából elég eszement és felelőtlen dolog (a Roxfortban elég sok büntetőfeladatot jelentene...), de ha nem tenné, akkor miről szólna a könyv? Ami még tetszett, hogy a szerelmi szál(acska) elég egyértelmű, nincs több köteten keresztül való epekedés, és vívódás, hogy Edward vagy Jacob, hanem a kötet végére szépen kiderülnek azok a vonzalmak.

Kíváncsian várom a másik két kötetet.

10/9,5








2017. április 26., szerda

A flow, és többekről röviden

Tudjátok, mi az a flow? Ez, ni. Ha szerencsénk van, megtapasztaljuk a munkánkban is, de gyanítom, ez keveseknek adatik meg. Inkább a hobbiban, szórakozásban, sportban, az én esetemben sorozatokban, és főleg a könyvekben tudom elérni ezt az állapotot, mikor megszűnik a tér és az idő, és az ember benne él a sorozatban vagy a könyvben.

Vagy nem. Talán az én hibám, talán a választásaim, érintettem már ezt a témát az évértékelő posztban, de egyre kevésbé tudok elmerülni egy jó könyvben. Persze, ennek az sem használ, hogy este belezuhanok az ágyba, és örülhetek, ha ki bírom nyitni egyáltalán a könyvet, de az átlag az, hogy kb. két oldal után alszom bele. (Ha véletlenül mégsem, akkor a másnap lesz keserves a kialvatlanság miatt. :D) Vagy a vécén olvasok, ugye, x ideig, de hacsak nincs hasmenése az embernek, ez se sok idő, ráadásul rettentő szaggatottá teszi az olvasást. Mivel vezetek munkába, az utazás alatt sem tudok olvasni, de most pár napig fizioterápiára járok, és az a kb. félóra nagyon alkalmas erre a célra. :)

Ugyanakkor, sajnos, egyre kevesebb olyan könyvet találok, aminél legalább a remény megvan, hogy ha folyamatosan tudnék pár órát olvasni, elérhetném ezt az állapotot, vagy az az alatt a pár perc alatt, ami jut, el is tudom érni.

Nézzünk pár kísérletet az elmúlt pár hétből-hónapból, hogy mi lett ebből a törekvésből! Előre mondom, nem sok.

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn

Nagyon érdekelt ez a könyv, pont annak a két kultúrának egy-egy elemét ötvözi, ami mindig is érdekelt, az arab és a zsidó. Még talán általános iskolás voltam, mikor láttam a tévében egy filmet a gólemről. Előtte nem igazán tudtam, mi az. Emlékszem, mennyire megfogott a történet, hogy a végén valamiért elszabadult, pusztított, és végül őt magát kellett elpusztítani. 

Az ezeregyéjszaka kívánságteljesítő dzsinnjei és a gazdáját védő agyagharcos története eleinte nagyon tetszett. A 19. század legvégén (talán 1899-ben?) játszódó történet helyenként valamiért A legendás állatok filmre emlékeztetett, talán mert New Yorkban játszódik mindkettő, és mert mindkettőben fontos szerepe van a mágiának, bár sok más közös vonás igazából nincs bennük.

Teljesen lekötött a gólem megalkotásának folyamata, és a dzsinn története. Talán nem nagy spoiler, sejthető, hogy a két lény összetalálkozik egy ponton. Sajnos, innentől a rettentő unalmas, semmiről sem szóló részek váltakoztak az érdekesebbekkel, de én csak a kínlódásra emlékszem. Minimum 100-150 oldal kihúzásával pergőbb, feszesebb lehetett volna a cselekmény. Egy-két történetszál felbukkanását nem igazán értettem, félig varrták csak el őket. Sőt, ha jól belegondolok, a két főszereplő szála sem zárult le teljesen, nem lett teljes happy end, ami igazából nem baj, de mégis valami frappánsabbat vártam volna.

Az elméleti filozofálgatások arról, hogy a gazdája parancsait követő lény, mint a gólem, rendelkezhet-e szabad akarattal, érdekesek lehettek volna, de csak unalmasak voltak.

Voltak igazán izgalmas részek, a legeleje és a vége ("hála" egy jó hosszan elhúzódó autógumi-cserének, egyhuzamban el tudtam olvasni), de a közbeeső részektől nem voltam elragadtatva.

10/6

William Goldman: A herceg menyasszonya

A film az egyik kedvencem, többször láttam, mindig el tud varázsolni, és bár mai szemmel megmosolyogtató a technika vagy inkább annak hiánya, mégsem tudom megunni.

Mekkora volt a meglepetésem, mikor kiderült, hogy könyv alapján készült! Hát még akkor, mikor azt is megtudtam, hogy a szerző a saját könyvéből írta a forgatókönyvet.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én ritkán figyelem a filmek, sorozatok íróit, így igencsak meglepődtem, mikor rákerestem Goldmanre, és kiderült, hogy micsoda klasszikusok fűződnek a nevéhez, aminek a forgatókönyvét írta, vagy valami köze volt hozzá. A teljesség igénye nélkül: Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Maraton életre-halálra (szintén saját regényéből), A híd túl messze van, Maverick. És ez csak néhány példa.

Ezért, amikor azt olvastam egy értékelésben, hogy a film kb. egy rakás sz... a könyvhöz képest, nem nagyon akartam elhinni, és miután befejeztem a könyvet, azt kell mondanom, hogy nem is így van. Én legalábbis nem így érzem. A filmben nagyjából minden fontos szerepel, ami a könyvben, persze, "a könyv részletesebb, mint a film" ezúttal is így van. Jelentősebb változás, hogy Humpledlinck herceg valami 250 kiló, és itt szerepelnek a szülei is (kimondottan vicces volt a motyogó király), a nagyapa (Peter Falk)-unoka dolog sem egészen úgy van, kapunk háttértörténetet Fezzikről és Inigóról, stb., de azért a lényeg benne van a filmben. 

Ez a "könyv a könyvben" dolog nagyon hiteles volt, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy S. Morgenstern létezett-e, de persze nem. Goldmannek sikerült pár helyen rendesen megvezetnie, igazán ügyesen csinálta.

Összességében azt mondanám, a könyv és a film szépen kiegészítik egymást, nem tudnék választani kettejük között.

10/8

Victoria Schwab: Egy sötétebb mágia

A legnagyobb esélye ennek a könyvnek volt, hogy elérjem a flow-t, és sok részénél sikerült is, ha nem is mindenhol.

Tetszett az alaphelyzet a több, párhuzamos síkon létező Londonnal, a mágia (bár a sok vérmágia egy idő után már elborzasztott, fene szeretné folyton vagdosni magát, hogy varázsolhasson), Kell és Lina kettősében sok potenciál van, még akkor is, ha egyelőre nincsenek össszeszokva, és talán itt-ott sablonos egy picit.

Várom a következő kötetet, remélhetőleg hamar olvashatom.

Azt viszont betiltanám, hogy bármit a Harry Potterrel reklámozzanak! Aki a HP-t szerette, ezt is fogja? Ne már, erre semmi biztosíték.

10/9

On Sai: Esővágy

Gondoltam, pár novella igen praktikus lesz a fizioterápiára, egy-kettőt le lehet tolni, míg csipked az a gép, és ez a reményem be is vált. 

A helyzet az, hogy voltak, ami nagyon tetszettek, de mások nem tudtak megragadni. Az mindegyikről elmondható, hogy olvasmányos, izgalmas, gördülékeny a stílus, de a scifis, disztópiás, posztapokaliptikus vonal nem nekem való. Nem is érdekel, sőt, sok helyen nem is értettem. 

Mindjárt a legelső volt az egyik kedvencem, a Jóváságú vérfarkas nősülne. Vicces, jópofa, és kellően izgalmas történet volt, néha vissza kellett fognom magam, hogy hangosan fel ne röhögjek olvasás közben. A többi kezelt beteg talán nem nézte volna jó szemmel.

A másik, amit kiemelnék, a Sose szólj be varázslónak!, ami a Ribizli c. magyar népmese feldolgozása szintén vicces, egyedi stílusban.

A többi novellával sem volt igazán nagy baj, csak ahogy mondtam, ez nem az én stílusom, de egyik-másiknál azt éreztem, hogy On Saié sem. Meg is beszéltük reea bloggerinával, hogy ez a scifis, disztópiás, komor, világfelrobbanós stílus talán nem az írónőnek való. Valahogy úgy éreztem, nem rá passzol, nem igazán tudom jobban megfogalmazni. De az kétségtelen, hogy több helyen sikerült elérnem a novelláival a flow-t, mint más könyvekkel, amiket az utóbbi időben olvastam.

10/8






2017. március 9., csütörtök

Münz András: Szerelemszombat

Szerelemszombat? Ez biztos valami romantikus, én meg azoktól olyan távol tartom magam, mint ördög a szenteltvíztől. Vagy hogy stílszerű maradjak, szoknyapecér az oltártól. A csókra álló száj a borítón csak erősítette ezt a hitet. (Jobban megnézve naptárlap lesz az, és nyilván a szombati naphoz tartozik.)

De aztán a véletlen úgy hozta, hogy mégis hozzám keveredett ez a könyv, és ugye, véletlenek nincsenek, hát úgy gondoltam, valamiért el kell olvasnom.

Ó, hát ezt a Münz Andrást én ismerem! Szerettem az írásait a Nők Lapjánál anno, sok-sok éve, mikor még olvastam a lapot. Istenem, de rég volt, egy másik korszak az életemben. Naivan, boldogan kezdtem életemnek az a szakaszát. Ha tudom azt, amit ma!

És lám csak, ez a kötet azokból az írásokból állt össze. Nem regény, nem is tudom, mi lehetne a műfaja. Novellák? Glosszák? Tárcák? Anekdoták? Mindegy. Pár oldalas írások, épp el lehet olvasni egyet, míg az ember vár a buszra, sorba áll a boltban, vagy urambocsá', elvégzi a dolgát a vécében... 

Jaj, olyan nosztalgikus hangulat fogott el olvasás közben! Emlékeztetett a 70-80-as évekbeli gyerekkoromra, pl. a Ne tessék mérgelődni c. könyvre, ami a szüleimé volt, és kb. ezerszer olvastam. De kicsit a szomorúság is elfogott, hogy már - atyaúristen! - egy csomó mindent értek és megélek, pedig jóval fiatalabb vagyok, mint a szerző. A reggeli itt fáj, ott fáj, az elmúlt fiatalság, hogy az ember már örül, ha kedvesen szolgálják ki, vagy netán jut neki egy kis ártatlan flört az orvosi váróban.

Mindegyik írás így vagy úgy kapcsolódik a szerelemhez. Régmúlt szerelmek emléke dereng fel, jellemző jeleneteket olvashatunk a házasságokból (semmire sem jó viták, kihűlt kapcsolatok, stb.), családi történetekbe merülhetünk el. Időnként ráismertem magamra, pl. az asszonyra, aki hajnal kettőkor titokban dobta ki férje kirojtosodott kardigánját a kukába.

De ne tessék ám azt hinni, hogy ezek valami lehangoló, depresszív írások! Nem. A legtöbbjét belengi a derű, sokon mosolyogtam, soknak a végén felnevettem a csattanót olvasva. És persze, ha talán csak rövid időre is, de elgondolkodtattak ezek az írások. Majdnem mindegyikről elmondható, hogy adott valami pluszt.

A védőborító hátsó fülén olvasható kicsit ironikus, de humoros, kedves szerzői életrajzot is érdemes ezúttal elolvasni.

Ugye, hogy kellett nekem ez a könyv? Nincsenek véletlenek.

10/10


2017. február 12., vasárnap

Jean Webster: Patty a kollégiumban - Zanza

Nem is tudtam, hogy a Nyakigláb apó meg a Kedves ellenségem mellett van magyarul még két könyv a szerzőtől.

Az az igazság, hogy el akartam költeni egy könyves kupont, amit a Book24 áruházban lehetett beváltani, és amit venni akartam, náluk nem volt kapható, így keresnem kellett valami mást helyette, így akadtam erre a könyvre és folytatására(?).

A könyv alig 140 oldal, de a vastag lapoknak, nagy betűknek köszönhetően mégsem nagyon vékony. A borító bájos, és a keménykötésnek hála jó megfogni, kellemes lapozni.

A történetet, azt hiszem, imádtam volna 8-10 évesen, kedves, aranyos, vicces, de ma már nekem ennyi kevés. Azért jól szórakoztam, de semmi több.

Összefüggő történet helyett inkább laza novellafüzérnek mondható. Épp azon gondolkodtam a vége felé, hogy Patty semmiből sem tanul, és nincs jellemfejlődés, mikor az utolsó történetben hirtelen megkomolyodott, de azt is olyan váratlanul, hogy számomra nem volt igazán hihető, hogy ez tartós változás lesz.

A könyv mentsége lehetne, hogy gyerekkönyv, tízéves kortól ajánlja a borító, de olvastam már gyerekkönyvet néhány hónapja, amit ennél sokkal többet adott. A kívánság varázslatról beszélek.

Ha van 8-10-12 éves lányotok, aki romantikusabb természetű, adjátok a kezébe! Szerintem szeretni fogja, de nekem csak:

10/6



2017. január 15., vasárnap

Kerstin Gier: Smaragdzöld (Időtlen szerelem 3.) - Zanza

Tényleg nagyon röviden, csak, hogy azért a befejezésről is essék szó.

A 3. rész azt hiszem, eleve nagy feladattal indult, lévén trilógia, le kellett zárnia minden szálat. Na, persze, kivéve, ha nyitva akart hagyni pár kiskaput egy lehetséges folytatás előtt. Ez szerencsére nem így volt, szép befejezést kaptunk, nagyjából minden szálat elvarrtak, a legtöbb kérdésünkre választ nyertünk. Biztosan lehetne még új kalandokat kitalálni kedvenc időutazóink számára, de jó volt ez így.

Sajnos, a történetről még kevesebbet tudok elmondani, részben mert továbbra is szövevényes (de simán követhető), részben, mert erősen spoileres lenne. 

Azt már a 2. résznél is akartam írni, hogy gyanakodni kezdtem Gwen anyjára, miszerint talán nemcsak annyi oka volt a születési dátumokkal való bűvészkedésre, hogy megvédje a lányát, de a magyarázat, bevallom, meglepett. Mint ahogy még csak nem is sejtettem, ki volt az áruló az őrzők között, egyik tippem sem jött be.

Xemerius továbbra is humorforrás, Leslie még  mindig szuper barát, de Raphael sokkal jobb fej, mint várható volt. Gideon undok viselkedésére is választ kapunk (na, persze, hogy persze, micsoda nemes lélek! :D).

A vérkör bezárása, a halhatatlanság kérdése bennem okozott egy kis ellenérzést, de alapjában véve ez a kötet is tetszett. Tulajdonképpen ügyes volt a lezárás, bár semmi ilyesmire nem számítottam. :D

Azon egy pillanatra elgondolkodtam, szeretnék-e halhatatlan lenni. Azt hiszem, nem, ha közben minden barátom, rokonom, szerettem halálát végig kellene néznem. És az is kérdés, hogy öregednék-e közben? Úgy gondolom, egy idő után teher lenne az élet, de mivel nem vagyok halhatatlan, erre a kérdésre sosem fogom megtudni a választ.

Szép volt, jó volt, az írónő helyében nem folytatnám, de ha mégis lenne következő rész, valószínűleg elolvasnám.

Nem beszéltem eddig a borítókról, mindegyik nagyon szép, igazán tetszett ez az árnyképes megoldás.

A fordításnál volt egy-két apróság már az első résztől fogva. A 3. kötetben Rákóczyból Rakoczy lett (meg kellene néznem, volt-e netán fordítóváltás, de lusta vagyok, bocsánat!). A Lucy név toldalékolása volt még nagyon furcsa, ugyanis az angol kiejtése a névnek "luszi", ehhez pedig így kellene tenni a toldalékokat: pl. Lucyval, Lucynak, stb, de a könyvben végig a francia "lüszi" kiejtéshez toldalékoltak (Lucyvel, stb.). És még egynél kaptam fel a fejem: araszoltunk a Strandon. Csakhogy mivel ez London egyik utcája, és a kiejtése "sztrend", a helyes írásmód a Stranden lett volna, akármilyen furcsán is néz ki. De ezektől eltekintve, nem voltak nagy bajaim, gördülékeny, jól olvasható.

Ahhoz képest, hogy tényleg semmilyen tudásom sem volt a trilógiáról, amikor belekezdtem, sem történetről, sem semmi másról, nagyon jól sült el, örülök, hogy megismertem. Pupi, örök hálám az első kötetért! :)

10/9


2017. január 4., szerda

Jeanette Winterson: Az időszakadék

Figyelem, néhol erős kifejezések és szexuális tartalom fordul elő az alábbi bejegyzésben, folytatás csak saját felelősségre!

Csak ülök itt, és próbálok írni erről a könyvről, de nem jönnek a szavak. Talán ostobaságnak hangzik, de azon gondolkodom, William Shakespeare vajon hallott róla "odaát", hogy a műveiből ismert írók regényt írtak? Vajon ez büszkeséggel tölti el? Netán közömbös iránta, vagy épp felháborítja, hogy hozzányúltak a műveihez? Talán nem, hisz ő maga is innen-onnan szedegette össze az ötleteit. (Vajon tudta, hogy az Ahogy tetszik c. vígjátéka és a mi Balassi Bálintunk Szép magyar komédiája azonos eredetű?) Nem mintha ez baj lenne, hiszen sokan nyúlnak különböző forrásokhoz.

No de, eltértem a tárgytól. A Shylock a nevemről már írtam, erről több szó ne essék, persze, lesznek kultúrsznobok, akik méltatni fogják, és megfoghatatlan halandzsát vágnak le róla. Hagyjuk!

Az időszakadék a Téli regét dolgozza fel, és összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a másik könyv. Ezt már átiratnak nevezem! Követi az eredeti darabot - nagyjából - de mégis van annyi változtatás, hogy ne csak sima másolás legyen.

Winterson alapjában véve jól ír, gördülékeny, nem szenvedős - többnyire, a gyerekrablásos rész krimibe illő volt, Leo őrjöngő, esztelen, pusztító, minden józan észt nélkülöző, engesztelhetetlen féltékenysége gyomorforgató és gyomorszorító, Perdita szála az őt megmentő Juhóval szívhez szóló és szívet melengető, ugyanakkor hiába tudtam, hogy így kell lennie, mégis szívet tépő, hiszen elvettek egy csecsemőt az anyjától. Szóval egészében véve jó könyvnek lenne mondható, de Wintersonnak mégsem sikerült végig fenntartania az érdeklődésemet. Valami nem stimmelt...

Vajon mennyire tudatos a mostanában egyre gyakrabban, filmben, könyvben, tévésorozatban megjelenő politikai korrektség? Szinte már kötelező minden műbe legalább egy feketét, zsidót, ázsiait és meleget tenni. Ha Jókai ma írná A kőszívű ember fiait, az egyik Baradlay fiú biztos meleg lenne, zsidó  meg cigány (oppardon, roma...) amúgy is szerepelt szinte minden 19. századi író művében, épp csak pozitívabb színben kellene feltüntetni őket, és Láng Aranka meg mondjuk, kínai lenne. Csehov három nővéréből az egyik lehetne leszbikus, a másik meg... na jó, hagyjuk ezt a játékot. Értem én, és támogatom is, hogy a melegeknek, zsidóknak, ázsiaiaknak, stb. is ugyanolyan jogaik legyenek, mint bárki másnak, de mennyire tekinthető hitelesnek egy mű, amiben patikamérlegen van kimérve az összes vallás és etnikum?

Hát ebben a könyvben az összes típus megvolt, amit fent felsoroltam, egy se maradt ki. Még a feketék-fehérek közti békés együttélés, sőt, szeretet is megvan, kínai lányból pedig mindjárt három. Vajon Wintersonra rászóltak, hogy írjon még bele gyorsan egy férfi páros meleg szálat, vagy magától támadt az ötlete? Vajon befolyásolta, hogy ő maga leszbikus? Nem tudom, de azt hiszem, ez volt az egyik, ami zavart. Hogy nem éreztem természetesnek. Lehet, hogy az USA-ban mindennaposak az olyan élethelyzetek, mikor az emberek ennyiféle típussal találkoznak, de szerintem ott is inkább nagyvárosokban, ám Magyarországon, főleg vidéken simán leélhet az ember egy egész életet anélkül, hogy feketét látna. A kínaiakat elkerülni már nehezebb, gondoljunk csak a gombamód szaporodó boltokra és éttermekre. Ugyanakkor nem sok zsidót ismerek (vagy talán egyet sem), aki ezt folyton a képembe tolná, de a könyvben szereplő zsidó időnként bedobja, hogy ő az. "Ez meg az, amit teszek, azért van, mert én zsidó vagyok." Én éltem burokban, hogy még soha nem hallottam ilyet? Pedig a környezetemben is vannak, mindjárt az egyik szomszédom...

A másik, a szex. Jobb szeretem a virágnyelvet, na! Hadd maradjon valami a képzeletemnek is! WS műveiben is van szex, csak persze szépen körbeírva, és ettől sejtelmes lett, romantikus, és tiszta. Kérem szépen, én nem akarok arról olvasni, nemcsak egy Shakespeare-átiratban, hanem soha, hogy az egyik pasi hogyan nyalja körbe a másik pasi golyóit, vagy a másik pasi hogyan izgul fel egy rejtett kamerától, és mije hová fröcsköl. Ugye, milyen művészi, és keményvonalasan szépirodalmi? Alig várom, hogy megjelenjenek az értékelések, amiben erre is kitalálnak valami ügyes kis magyarázatot, hogy mitől is illik a mű koncepciójába... Legalább én is megtudom.

Meglehet, én vagyok túl türelmetlen, de emellett nincs kedvem metaforákat, allegóriákat, szinekdochékat és metonímiákat megfejteni (hadd fitogtassam kicsit a félművelt tudásomat, haha!) hosszú oldalakon keresztül, és az egyes cselekményrészek közti elmélkedést unalmasnak találtam, és nem is igazán értettem, hiába, no, ebből is látszik, hogy nem vagyok elég művelt.

A fentiek ellenére könnyű volt elolvasni, és az oldalak nagy része gyorsan pörgött. Igazán nem mondhatnám, hogy szenvedtem vele, saját tempómhoz képest elég gyorsan be is fejeztem. Az időszakadék olvasható, de korántsem hibátlan mű, és bőven maradt bennem hiányérzet.

Nos, elolvastam a két könyvet, ami magyarul már megjelent, de a többit nem fogom. Nem hiszem, hogy bármelyik is felérhetne az eredetivel. Egy igazán jó átirat nemcsak feldolgozza az eredeti művet, de ad is valamit hozzá. Ez a könyv tisztességes iparosmunka, de nem zseniális, mint az ihletője.