Keresés ebben a blogban

2017. november 22., szerda

Bödőcs Tibor: addig se iszik

Előre bocsátom, pontosan tudtam, mit veszek, hogy a könyvben irodalmi paródiák kaptak helyet, szóval nincs kit okolnom.

Azt is tudtam, hogy nem mindegyik szerzőt ismerem, de valahol azt gondoltam, hátha Bödőcs zseniális humora átsegít ezen, netán kedvet is kapok egyik-másik szerző megismeréséhez. Nem így történt, és nem igazán tudom, hogy ezért ki a hibás. Egyáltalán van-e hibás. 

Részemről nagyon vártam Bödőcs könyvét, az egyik kedvenc humoristám, még áprilisban élőben is volt szerencsém látni egy előadását, és az, hogy "csak" másokról szóló paródiáit olvashatom, nem szegte kedvemet.

Az első benyomásom az volt, hogy a paródiák önmagukban is nagyon élvezetesek, nem kell hozzájuk feltétlenül ismeri az eredetit. Persze, ahol ismertem, ott még többet adott - adhatott.

Aztán a következő az, hogy ha ezek a paródiák pontosak az általam nem ismert szerzők esetén (a legtöbbjüknek azért legalább a nevét ismertem, ha nem is olvastam tőlük semmit), akkor van olyan, nem is egy, akitől nem is akarok olvasni soha az életben. Gondolkodtam, soroljak-e neveket, de nem fogok. Mindenkinek meghagyom a lehetőséget, hogy szabadon utálkozzon. :D

Igen lassan haladtam, napi egy, maximum két paródia "csúszott le", utána szünetet kellett tartanom. Erősen tömények, és a nyelvezet sem segíti a könnyű emészthetőséget, de ettől még nagyon tetszettek.

Aztán a 140. oldal környékén hirtelen nem ment tovább, valahogy nem kötött már le, és az utolsó kb. 70 oldal elég nyögvenyelős volt.

Az sem segített, hogy - ha jól emlékszem - kivétel nélkül minden paródiában van szexuális tartalom. Eleinte jót nevettem Az Anális Szexet Kedvelő Nagymamák Kötögető Klubja (ilyen nem volt benne, ezt én találtam ki) elnevezésen és hasonló szövegeken, de amikor A cárnő és a komornyik fasza (igen, így szerepelt benne) c. musicalhez értünk, besokalltam ebből is. Ezúttal a kevesebb több lett volna.

Az utolsó blokkot meg, ahol csak ún. "részletek" szerepeltek egyes íróktól alig 1-2 oldalban, gyakorlatilag már csak átfutottam.

Az a helyzet, hogy ha Bödőcs Tibor legközelebb paródiákat ír, nem túl valószínű, hogy az olvasója leszek. Nem mondom, hogy biztosan, de nem valószínű. Azt se mondom, hogy ne kísérletezzen más műfajokkal, és maradjon a búcsúszentlászlói borbogarak leírásánal, de ennek a kísérletnek most vegyes lett az eredménye. Persze, lehet ez még jobb is, de én maradnék annál, hogy "állj, gyere, állj, gyere, igyál valamit!" Egyelőre legalábbis ebben a jobb szerintem.

A borító szerintem szellemes lett a jövő-menő apró Bödőcsökkel, és nézzétek meg a hátsó borítót is!

Ui.: Ki a fene az a Pepsi Kalasnyikov? 

10/7



2017. november 6., hétfő

Témázunk: Ülök a padon...

...és a temetőbe áramló tömeget nézem. Mostanában egyre többet foglalkoztat a múlt és az emlékek. Az öregekre mondják, hogy a múltban élnek, szóval öregszem. Meg azt is mondják, hogy nem szabad a múltban élni, hanem a mában kell élni, és a jövőben reménykedni.

De nem tehetek róla, mostanában mindenről eszembe jut valami. Mindenfélék, viccesek és bizarrok, szomorúak és meghatóak, fájdalmasak és felemelők.

Ott megy egy cingár, fiatal férfi. Bajuszos, mellényes, kockás ingben. Felkuncogok, mikor eszembe jut róla egy emlék. Éppen hazafelé tartottam, mikor hirtelen elém penderült az utcán egy hasonló külsejű férfi, és azt mondta: Szeretlek, és feleségül akarlak venni. Jó ég, de döbbent képet vághattam! Majd elmagyarázta, hogy egy önfejlesztő tanfolyamra jár, ahol ez volt a feladat. Oda kellett mennie egy vadidegen nőhöz az utcán, olyan ruhában, amit nem szokott hordani, és ezt a szöveget kellett elmondania.

A járdán elhalad egy babakocsit toló anyuka, kedvesen mosolyog a kicsire, és mond neki valamit. Őket egy kamasz követi az ő anyukájával. Megüti a fülemet a beszélgetésük egy foszlánya. "...és új telefon is kell, már csak nekem van ilyen ócskaság az osztályban." Mind a négyen bemennek a temető kapuján, én meg arra gondolok, hogy vajon hány anya szülne, ha megláthatná, milyen kamasz lesz a gyerekéből. Még itt, a temető kapujában és képes telefonért nyúzni az anyját? Vajon én szültem volna, ha előre tudom, milyen lesz a gyerekem? Nem tudhatom biztosan, de jó esély van rá, hogy akkor is. Reménykedtem volna, hogy meg tudom változtatni.

Túlsúlyos asszony tart a kapu felé, mögötte egy lépéssel lemaradva cigarettázó férfi halad. Házasok lehetnek, mert innen is hallom a férfi méltatlankodását: "Ha nem zabáltál volna olyan sokáig, hamarabb ideértünk volna. Nekem jó most is, te nem  szeretsz sötétben  vezetni. Anyád is éppen ilyen volt, folyton csak az evésen jár az esze." Na, szép, gondolom, itt szidja az anyósát, aztán meg gyertyát gyújt a sírjánál, és koszorút rak rá. Istenem, de ismerős! Nem is tudom, melyik a rosszabb, ez, vagy az, hogy évekig egyedül ácsorogtam a szüleim sírjánál.

50-es nő sétál lassan a sírok között, látom, ahogy lassan nézegeti a sírokat. Vajon kit keres? Én is így sétáltam nemrég a sírok között, nem kerestem senkit, csak nézegettem a sírokat, a feliratokat. Megláttam egy "Édesanyánk" feliratot, csak így, se név, se évszám, se semmi. Nem tudom, miért, de ennyi is elég ahhoz, hogy könnyek gyűljenek a szemembe. 11 éve, hogy elvesztettem a sajátomat. Nem is tudom kapásból, számolgatnom kell, hány éve is már. Hiánya még mindig fáj. Azt hiszem, nem is múlik el soha, csak tompult az évekkel.

Lassan mindenki elhagyja a temetőt, még világítanak a gyertyák és a mécsesek, de majd elalszanak azok is, én pedig elindulok hazafelé.

(Nos, a történetek egy része megtörtént, egy része mással történt meg, egy része a képzeletem szüleménye. De nem fogom elárulni, melyik melyik.)

A többiek gondolatai:

PuPilla
Nima
Heloise
Nikkincs
Mandi
Mariann

Utóvéd:

Miamona


2017. november 5., vasárnap

Chris Colfer: A Gonosz Tündér visszatér (Mesék földjén 2. rész)

Majdnem napra egy évvel ezelőtt írtam az első részről. Akkor még nem tudtam, hogy lesz 2. rész is, mindenesetre nagyon megörültem neki.

Alig vártam, hogy megjelenjen, ám sajnos, elolvastam néhány értékelést, ami kissé elbizonytalanított, hogy vajon tényleg örüljek-e neki, de jelentem, egyik felhozott negatívumot sem éreztem érvényesnek. Mindjárt gyorsan előre is bocsátom, hogy nekem abszolút tetszett a folytatás is. (Elgondolkodtató, hogy olvassak-e értékeléseket egyáltalán. Ehhem-ehhem. :D)

A továbbiak spoileresek lehetnek!

Az egyik kifogásolt elem az volt, hogy az ikrek túl későn kerülnek át a mesevilágba, túl hosszú a bevezetés. Ez talán nem spoiler, sejthető, hogy úgyis megtörténik, már, hogy átkerülnek. Hát ööö, nem írnám le, hogy pontosan mikor, de én nem éreztem túl hosszúnak, a leírásokból úgy éreztem, mintha legalábbis a könyv felénél történt volna. Nekem belefért ennyi felvezetés, megismertük a körülményeket, előkerült egy-két régi és új szereplő, Lúdanyón jókat derültem, és nem minden, ill. nem mindenki az, aminek látszik...

A másik, amit többen is felhoztak, az azonos alaprecept. Az ikrek átkerülnek a mesevilágba, és megint össze kell gyűjteniük egy varázslat elemeit. Ez is igaz, de teljesen más maga a varázslat, amit létrehoznak, teljesen más a történet, így engem ez csöppet sem zavart. 

Kb. egy év telt el az előző rész óta, Alex és Conner már 12 évesek. Vicces volt, ahogy felháborodnak, ha valaki gyereknek nevezi őket, mert hát már felnőttek, nem igaz? Még mindig nagyon jó testvérek, talán meg összetartóbbak, mint korábban. Conner sokkal érettebb lett, Alex pedig már szinte túl komoly a korához képest. Bátrak, és hűségesek.

A többi ember szereplőről sokat nem tudok írni, viszonylag kevesen és keveset szerepelnek. Az ikrek anyukájáról nem tudunk meg sokkal többet, viszont megjelenik egy bizonyos Bob, akiről kiderül, hogy nagyon jófej... ennél többet nem árulnék el.

A mesevilág szereplői már jóval összetettebbek, igaz, ott sem mindenki. A címbeli Gonosz Tündér a Csipkerózsika meséjében szereplő meg nem hívott 12. tündér, akiről mindenki azt hitte, hogy meghalt. Róla azt hihetnénk, hogy gonosz, hát mit kell róla még mást tudni? De itt is érhetik meglepetések az embert. Mint oly sok helyen, itt is előjön a szeretet és a helyes bánásmód kérdése. Micsoda elképesztő károkat tud okozni egy élőlény személyiségében, ha nem megfelelően bánnak vele.

A királyságok uralkodói nekem elég egysíkúak voltak, igaz, nem is szerepeltek annyit, hogy túl sokat tudjunk meg róluk. A legtöbb időt Piroskával töltjük, aki még mindig ugyanolyan felületes, mint az első részben, és ugyanúgy csak a szépsége és a ruhái érdeklik. Vagy mégsem? Képes vajon helyesen dönteni, és képes vajon igazi érzésekre?

Számomra meglepő volt a lezárás, és nem tudom, merjek-e reménykedni, hogy hamarosan olvashatom majd a 3. részt.

Nem tehetek róla, biztos elfogult vagyok, de nekem ez a rész is tetszett, talán beleköthetnék itt-ott, de nem akarok. Nem volt olyan vicces, mint az előzmény, de végig lekötött, pörögtek a lapok, bájos volt, kedves és ötletes.

A borító gyönyörű, dombornyomott betűk, szép rajzok, érdemes a gerincet és a hátsó borítót és megnézni.

A fordítással most is elégedett voltam, valamin fennakadtam ugyan egy másodpercre, de mivel már arra sem emlékszem, hogy mi volt az, nem lehetett fontos vagy nagyon kirívó.

10/10

2017. október 25., szerda

Ben Aaronovitch: London folyói (Peter Grant-sorozat 1. rész) - Zanza

Erről a könyvről annyi jót olvastam, hogy humoros és izgalmas meg varázslós... Igaz, jócskán lemaradva, de eljutottam az első részig (a 2-3. rész is megjelent már magyarul). Mindjárt le is szögezem, hogy nagy valószínűséggel egyben az utolsó is számomra.

Nem értem az értékeléseket. Hol humoros ez? Emlékeim szerint még csak el se mosolyodtam rajta. Izgalmas meg varázslós - ebben már van részigazság, egyes részei izgalmasak voltak, és nyomokban tartalmazott varázslást is. De a nagyja borzasztó keszekusza, összefüggéstelen és unalmas volt, a varázslásnak meg olyan kicsi szerepe volt, hogy nyugodtan ki is maradhatott volna. 

Emellett a címbeli London folyói szálat egyáltalán nem értem, miért kellett belevenni (pici spoiler, a könyvben a folyókat emberek - vagy legalábbis emberszerűségek személyesítik meg, van pl. Temze papa meg Temze mama), semmi összefüggést nem találtam a másik szállal, a nyomozóssal, így olyan volt, mintha két különböző történetet olvastam volna, csak minek.

A rejtélyes testmegszállós, sorotgyilkosos, szellemes (a "lepedős" fajta, ha nem is volt rajta lepedő) szál jó volt, izgalmas, végig kíváncsi voltam rá, hogy mi a megoldás, és nem jöttem rá, szóval ez a rész ügyes volt, kár, hogy nem ebből állt az egész könyv. A lezárás meg olyan semmitmondó volt, hogy másnap gondolkodnom kellett, hogy tényleg befejeztem-e a könyvet, vagy csak álmodtam. :D Semmi nem maradt meg belőle.

Jellemző, hogy mennyire nem bírt lekötni, hogy gőzöm sem volt, hogy ki az a Molly és hogy került a történetbe. A varázslós szálat meg, ahogy mondom, teljesen feleslegesnek éreztem, a nyomozáshoz semmi szükség sem volt arra, hogy Peter tűzgolyókat tudjon produkálni a tenyerébe, meg tönkretegyen vele minden elektromos kütyüt a környéken.

Még ami tetszett, a popkult utalások, de nem győzött meg, igen kicsit esélyt látok rá, hogy folytassam.

10/5

2017. október 24., kedd

Sorozat (nem?) ajánló: Anne (Anne with an E), 2017 - 1. évad

Én az a fajta vagyok, aki nagyon meg tud kérdőjelezni egy remake-et, aztán nagyon tud lelkesedni ugyanzon remake-ért. Mert ami már egyszer jó volt, azt minek újra leforgatni, ugye, ugyanakkor meg miért ne lehetne az a remake netán jobb, vagy mást adó? 

Hevesen tiltakoztam a Büszkeség és balítélet 2005-ös filmfeldolgozása ellen, mert hogy lehetne jobb, mint az ikonikus BBC-sorozat, évekig nem néztem meg, amikor aztán végül rászántam magam, azonnal beleszerettem, és azóta már ki tudja, hányszor láttam. Persze, a BBC-sorozat azóta is etalon, de miért ne szerethetném mindkettőt? (Nem mellesleg avattam egy kedvenc színészt Matthew Macfadyen szemében, aki miatt kezdtem fordítani a Ripper Streetet.) Van aztán, aminek a megnézése után fanyalogva zártam be a lejátszót, pl. az új A hét mesterlövész, ami, ha nincs a klasszikus western, nem is lett volna rossz, de így nem állta ki az összehasonlítás próbáját, vagy a Ben Hur, amiről még ennyit sem tudok elmondani, legjobb esetben is egynek elmegy.

Az Anne c. sorozat új feldolgozását is erősen tartózkodva figyeltem, merthogy lehetetlen, hogy felülmúlja vagy csak meg is közelítse az 1985-ös sorozatot, ugye? De aztán olyan emberek lelkes beszámolói után, akik szintén a 85-ös sorozat rajongói, és mégis meggyőzte őket ez is, úgy döntöttem, teszek egy próbát.

Nem mondom, hogy azonnal megnyert magának, az első részt csak többszöri próbálkozásra sikerült megnéznem, de aztán a többi résszel már nem volt ilyen gondom.

Az elején minden zavart, főleg a Váratlan utazásban is megjelenő azonos karakterek, amit ráadásul nemrég néztem újra, hogy pl. Rachel teljesen más, mint amit megszoktam, idő kellett átállítani az agyamat. De aztán hirtelen feltűnt egy szereplő, akit alig ismertem meg először, mert egy sokkal fiatalabb mása él a fejemben, a Váratlan utazásban Jasper Dale-t alakító R. H. Thomas, aki itt Matthew Cuthbertet játssza, a testvérpár egyik tagját, akik magukhoz veszik a címszereplő Anne-t, és itt már vigyorogtam egy jót, ám valójában a főszereplő kislány lopta be magát a szívembe szinte azonnal. 



Bár Megan Follows nagyon jó volt az 1985-ös sorozatban, Amybeth McNulty viszont pontosan olyan, amilyennek képzelném Anne-t. Vörös copf, szeplős arc, soványka test, csupa kéz és láb, picit összevissza fogak, tökéletes! Nem tudom, a könyvben milyennek írják le, nem olvastam, de szerintem épp ilyennek kell lennie. Nem mellesleg a kislány rendkívül tehetséges, szenvedélyes, lelkes, tele tűzzel és élettel, néha kicsit túljátssza, de még az is jól áll neki. Néha nem is tudtam eldönteni, a szerep kívánja ezt a túljátszást, vagy maga a lány ilyen, mindenesetre belőlem ezek váltottak ki hangos nevetést, mint pl. mikor végre verset olvashat fel az iskolában, és igazi ripacskodás sül ki belőle, miközben patetikusnak gondolja magát, vagy amikor Marilla elmondja neki, hogy a menstruáció bizony évekig eljön minden hónapban, és ahogy felkiált, hogy évekig? Vagy amikor heves és érzelemdús szavakkal kér bocsánatot Racheltől. Ezek mind a humor forrásai.



A történet maga sokkal-sokkal részletesebb, mint a 85-ös volt, ami nem is csoda, hiszen, ha jól emlékszem, nálunk talán 4 részben ment (imdb szerint csak 2 részes...), ennek meg az első évada 7 részes volt, és a végére sincs még közelében sem a korábbi sorozat eseményeinek végéhez, csak néhány hónap, esetleg 1-2 év telhet el, de ezt nem lehet pontosan tudni. Az elején tavasz van, a végén tél. Mivel a könyveket nem olvastam, nem tudom, a sorozatban levő események szerepelnek-e bennük, de itt jóval több, és részletesebb leírást kapunk a történtekről, kissé komorabbá is téve az egész sorozat hangulatát. Jóval több részlet derül ki Anne előéletéről az árvaházban és azoknál a családoknál, ahová kiadták cselédnek. Sokszor elszorult a szívem, hogy egy ilyen kislánynak mi mindenen kellett átmennie pusztán azért, mert olyan szerencsétlen volt, hogy meghaltak a szülei.

Többet tudunk meg Marilla Gilbert apjához való szerelméről, amiről anno nagyjából csak említés esik. Több a haláleset, több az érzelmi leterhelést okozó esemény, nem szeretném lelőni a poént, nem sorolom fel, mi mindenben részletesebb. Talán egy hajszálnyit hatásvadászabb és az érzelmekre jobban alapozó is.

A szereplők ábrázolása is kicsit más, Gilbert pl. amolyan vezéregyéniség a fiúk között, az ő szava kb. szent, felelősségeljes és megbízható fiú, Anne-hez való vonzalma az első pillanattól komolyabb, mint a 85-ösben. Rachel Lynde hamarabb lesz az az elviselhető, sőt szinte már kedves nő, akit jóformán csak a Váratlan utazás végefelé kapunk, ami néhány évvel az Anne után játszódik. Matthew most is aranyszívű, jól ellensúlyozza a kemény Marillát, R. H. Thomas pedig most is félszeg figurát alakít, csak épp  nem dadog. A gyerekszereplők meg gyerekek, ami felveti a szerelőváltás kérdését arra az időszakra, amikor Anne-ből felnőtt  nő lesz.

Emellett nekem nagyon tetszik a sorozat intrója, ami picit könnyedebb stílusú, mint maga a sorozat, de ettől függetlenül illik hozzá.



Nagy örömömre a Netflix már készíti a 2. évadot, amit jövőre nézhetünk meg. Én alig várom.

10/9,5

(Ja, igen, ennek a sorozatnak nincs köze a tavaly készült tévéfilmhez, ahol Charlie Sheen volt Matthew.)




2017. október 17., kedd

Rhy Bowen: Holttest a fürdőkádban - Zanza

Mostanában már csak zanzákat írok, és még jó, ha azokat is egyáltalán...

Percig se hittem el, hogy a ráírt szöveg - miszerint ilyen lenne, ha P. G. Wodehouse és Agatha Christie együtt írnának detektívregényt - igazat állít, de azt sem mondhatom, hogy egyáltalán nem befolyásolt. Mondjuk úgy, kíváncsivá tett.

Kevés krimit olvasok, itt is inkább Wodehouse volt a hívószó, nem AC.

Hogy mit kaptam? Egyiküket sem, persze, hogy nem. Meg sem lepett. Ellenben kaptam egy habkönnyű nyomozós könyvet. Az első gondolatom az volt róla, mikor befejeztem, hogy "édes kis semmiség".

A nyomozós szál elég gyenge volt, jóformán alig kapott szerepet, és nem is tudta felkelteni az érdeklődésemet, ellenben a 30-as évek londoni és skóciai élete már jobban tetszett. Tetszett, ahogy bemutatja a kettősséget az arisztokrácia életében. A királyi család tagjaként főhősnőnknek, Georgie-nak kötelessége jópofizni mindenféle társadalmi eseményeken, megjelenni a palotában, ha hívatják, de azzal már senki sem törődik, hogy miből él, és gyakorlatilag éhezik meg belóg esküvőkre és hasonló helyekre, hogy egy jót ehessen.

Ami tetszett, a valós történelmi események beírása a könyvbe, pl, a Mrs. Simpson nevű amerikai nő, aki miatt majd David herceg, a későbbi VIII. Eduárd lemond a trónról.

Georgie elég talpraesett nő, aki nem várja meg, míg eljön a herceg fehér lovon, vagy amíg hozzáadják valami halszájú román herceghez, hanem saját kezébe veszi a sorsát, és munkát keres. Persze, csak titokban, mert hercegnőként ez nem volt ildomos. Emellett persze, sok bénázása van, de ez valahol a tapasztalatlanságának is köszönhető. Szerethető figura, szerintem fejlődőképes is, de egyelőre nem lett a kedvencem. A barátnője, Belinda, nekem nem volt szimpatikus, nagyjából a bulizás és a szex érdekli, nem is voltam benne biztos, hogy valóban barátságból segít-e Georgie-nak. Némi kikacsintással kapunk egy Darcy O'Mara nevű szexi ír nemest, akiből gyanítom, még lehet főszereplő az elkövetkező részek során (ja, azt nem említettem, hogy sorozatról van szó), de egyelőre még inkább csak úgy ott van.

A fordítással két komoly bajom volt. Az egyik, hogy az indíték következetesen motívumként szerepelt. A másik, hogy eleinte azt hittem, valami párhuzamos univerzumban játszódik a történet, ahol királynő van, pedig nem. A király felesége, Mária nem volt uralkodó, szerintem ilyenkor a magyar a királyné szóval jelzi a különbséget. (Fura, hogy őrá királynőként utalnak, míg a mostani angol uralkodó férje "csak" herceg, vagy Viktória férje is az maradt...)

Összefoglalva egy élvezetes, könnyed, aranyos kis sztorit kaptam. Aki csavaros krimit vár, csalódni fog, mert a krimiszál a legkisebb és legkevésbé fontos a könyvben. De könnyű kis szórakozásnak megfelel.

10/8

2017. október 5., csütörtök

Jó marketing - rossz marketing

Tadám! Újra témázunk! Jó pár hónapot kihagytunk, de megjött a kedvünk, szóval megint itt vagyunk. :)

A téma, amit megszavaztunk, a jó marketing - rossz marketing, azaz mitől harapunk rá egy hirdetésre, vagy mitől futnánk legszívesebben az ellenkező irányba. Persze, most elsősorban a könyvek tekintetében.

Mikor gondolkodni kezdtem, hogy mit is írjak, rájöttem, hogy vidékiként úgymond "hátrányban" vagyok (persze, fene tudja, lehet, hogy inkább szerencsém van), mert nem látok reklámokat a metróban, nem tolja magát a képembe egy-egy óriásplakát az utcán, stb., így tájékozódásra marad kb. az internet, meg más olvasók és bloggerek.

Rájöttem továbbá, hogy fikarcnyit sem értek a marketinghez, és hogy jövök én ahhoz, hogy olyasmit kritizáljak, amihez semmi közöm. Na de, mégiscsak a marketing az, ami segíthet eladni egy terméket, és ha magához a szakmához nem is értek, azt azért el tudom dönteni, hogy egy adott marketing fogás hatott-e rám vagy sem. Szóval nézzük meg azt, hogy számomra mi a vonzó, és mi a taszító.

Mi az első, ami megfogja az embert egy könyvben, ha ránéz? Hát a borító! Nem igazán emlékszem, mikor lett számomra fontos a borító, régebben nem emlékszem, hogy különösebben érdekelt volna. Na, de azt hiszem, a megboldogult (ál)szocializmusban (igen, ma már így tanítják a suliban a mai generációnak - álszocializmus) meg előtte nem is volt olyan nagy a választék borító ügyben.

Pl. Jókai Az aranyemberből egy 19. század végi vagy 20. század eleji példányunk van, most nem emlékszem a kiadás évére, de 1896 vagy 1904, valami ilyesmi. Az otthoni példányom borítóját nem tudom megmutatni, mert szétesőfélben volt, és apám beköttette, amit nagyon sajnálok azóta is, mert kapott egy nagyon semleges, semmitmondó, "könyvtári" külsőt, de valami ilyesmi volt:






Azért ez se az ötletes borító mintapéldánya. :D











Ilyenünk ugyan nincs, de ez is jellegzetes, 1. világháború körüli korszak. Nem tudom, ti hogy érzitek, de számomra van benne valami nyugtalanító és szürreális.






Aztán jöttek a(z ál)szocreál jobb esetben semmitmondó, rosszabb esetben oda nem illő vagy érthetetlen, kriksz-kraksz ábrázolású borítói.

Itt egy egyszerű, letisztult. (Sokan még ma is szeretik ezt a sorozatot.)


És ugyanebből a könyvből egy... izé:


Aztán jöttek a filmes, sorozatos borítók, amiket régen nagyon szerettem, és amivel - úgy tűnik - több példányt lehet eladni, de amiket ma már, lehetőség szerint kerülök. Régen az sem igazán zavart, ha egy sorozat darabjainak nem egységes a külseje, mérete, borítója, stb., de ez ma már nyom nálam a latban, és nagyon rossz marketing számomra az, ha mondjuk, az 1. kötet valami szép grafikájú, a 2. meg filmes borítós. Juj! (Így jártam amúgy A Szellem inasa sorozattal, mikor megvettem az eddig megjelent 3 részt, a 2. rész csak filmes borítóval volt már kapható.) Ez nálam akár meg nem vásárlási ok is lehet.

Nem emlékszem, hogy valaha életemben vettem volna kizárólag a borító miatt könyvet, úgy hogy amúgy semmit sem tudtam róla, de az biztos, hogy egy szép borító nagyon sokat számít.

Itt van például ez: 


Szerintem gyönyörű! Igaz, még nincs magyarul, de komolyan elgondolkodtam a megvásárlásán angolul is, olyan vonzó a borító! De miután elolvastam a fülszöveget, ez a vágyam nyomtalanul elpárolgott... Misztikus köntösbe ültetett romantikus marhaságnak tűnik az alapján.

Ezzel át is térhetünk a fülszövegek kérdésére, hisz egy könyv azzal is felhívhatja magára a figyelmet. Egy jó fülszöveg informatív, de nem spoileres, a lényeget tartalmazza, és se  túl rövid, se túl hosszú. 

Jó fülszövegre számomra példa a Túlontúl:

Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóit – a somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

Rosszra meg a rossz emlékezetű Shylock a nevem:

HJ nagyon mai regénye az időt kénye-kedve szerint hajlítgatva járja körül, hogy mit jelent apának, zsidónak és kegyelemteljes emberi lénynek lenni a modern világban... A szerző az eredeti darab kevésbé hangsúlyos elemeit - mint az apa-lány viszony - is reflektorfénybe helyezi a zsidó identitás problematikája, az antiszemitizmus, a zsidó-keresztény ellentétek és párhuzamok, ill. a bosszú mellett... A középpontban Shylock mellett, mintegy az ő alteregójaként, az apai szerepben gyötrődő tehetős műgyűjtő, Simon Strulovitch személye áll. Az átiratban az "egy font hús" új értelmet nyer.

Hát igen, fülszöveget írni tudni kell. Ez itt leginkább locsogás a nagy semmiről.

A bloggerek mellett egyre nagyobb teret kapnak a vloggerek is, vagyis a videós bloggerek. Bevallom, nem nézek könyves vlogger csatornákat. Tettem rá pár kísérletet, de nem jött be. Angol nyelvűek között állítólag vannak nagyon jók, de mivel az olvasmányaim túlnyomó többsége magyar nyelvű, nem igazán érdekelnek külföldi csatornák. A néhány magyar nyelvűt azért hagytam abba, mert többek között a vlogger rosszul beszél (nem magyarosan, pösze, stb.), a hangminőség borzalmas, alig lehet érteni, amit mondanak, a mondandója unalmas, a megfogalmazás hagy maga után kívánnivalót, a képi világ gyenge (annyi nekem nem elég, hogy felmutatja az adott könyvet), stb. És gyarló ember vagyok, engem olyasmi is tud zavarni, ha a blogger nadrájából előkandikál a lila alsónadrágja, nincs begombolva egy gomb, vagy főleg nők esetén rettenetes a frizura vagy a smink. Nem mondok konkrét neveket, senkit sem szeretnék megbántani, de ha ismertek jó magyar könyves vlogger csatornákat, ne tartsátok magatokban!

Ami még nagyon tud bosszantani, azok a különböző ajánlások. XY rajongóinak, és hasonlók. Komolyan, ezt törvényileg tiltanám be. "Ha szereted a Harry Pottert, ezt is szeretni fogod." - áll az egyik könyv borítóján. Tényleg? Ne már, erre semmi garancia! Két embert is ismerek, akik HP rajongók, és ez a könyv mégsem jött be nekik. Én már ennek nem dőlök be, vagy mégis? A jelenlegi olvasmányom elején valami ilyesmi áll:

Ha Agatha Christie és P. G. Wodehouse együtt írna detektívregényt, ilyen lenne.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez nem befolyásolt kicsit sem, amikor megvettem, viszont igazából nem hittem el. Inkább valami olyasmire számítottam, hogy egy könnyed kis semmiséget kapok, ami meg megvolt. Szóval nincs okom panaszra, annak ellenére, hogy az állítás szerintem nem igaz.

De mi az, ami még rosszabb, mint a förtelmes borító, az elbaltázott fülszöveg, a pösze vlogger, és a hazug ajánlás? Hát a semmilyen marketing. Amikor egyszerűen nem reklámozzák sehogy. Jó, bekerül a hírlevélbe, ahol eltűnik a több könyv között, esetleg felkerül a kiadó Facebook-oldalára, hogy ez is megjelent, de ennyi. Aztán nem fogy, és a sorozat 2., 3., akárhányadik részét már erre való hivatkozással nem jelentetik meg. (A legbosszantóbb, mikor utolsó részeket nem adnak ki... nem is értem.)

És bár azzal kezdtem, hogy nem vagyok marketinges, eljátszottam a gondolattal, hogy mit tennék, ha nekem kellene reklámoznom egy könyvet. Pár ötlet, nem állítom, hogy a legjobbak.

Nyomatnám orrba-szájba a megjelenését, Facebookon, Twitteren, egyéb más platformokon ezerrel és ezerszer. Felhívnám a bloggerek, vloggerek figyelmét, hogy értékeljék, sokan közülük a lelküket is eladnák egy ingyen könyvért (tisztelet a kivételnek, akinek nem inge, ugye...), az értékelések linkjét szintén megosztanám mindenhol (nem találtam fel a spanyolviaszt, van, aki és ahol már így jár el), ez a bloggernek is reklám, kölcsönösen jól járnak. Lehetne nyereményjáték, sorsolás, rajzpályázat, videókészítés, ezer dolog. 

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy én jobban csinálnám, és vannak kiadók, akik ügyesen reklámozzák a könyveiket, de még róluk is elmondható, hogy nem mindegyiket. Kiemelnek néhányat, aztán sajnos, vannak a mostohagyerekek, akikre kevesebb figyelem jut. Hogy ennek aztán anyagi vagy más okai vannak, azt lehetne még szálazni. Olvasói szempontból kb. mindegy, én csak annyit látok, hogy a könyvnek, ami tetszett, nem jön a folytatása...

Aki még írt a témában:



























2017. szeptember 13., szerda

Békés Pál: A kétbalkezes varázsló - Zanza

Hosszú-hosszú évek óta várta ez a könyv a sorát, mire végre a kezembe került. (Érdekes, hogy mostanában mennyire vágyom régebbi elmaradások elolvasására, és e pillanatban elég kevés új megjelenés tud lázba hozni.) Nem is csalódtam benne egy percre sem, szórakoztató volt, kedves és vicces.

Igazi gyerekkönyv ez, a célkorosztály úgy 8-12 lehet, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy némelyik poént egy ilyen korú gyerek nem hiszem, hogy ért. Pl. a Dzsinn Fizz nevű dzsinnen én nagyon jót nevettem, de hány 10 éves lehet tisztában vele, hogy van egy gin fizz nevű koktél?

Vicces nevekből amúgy nem volt hiány, itt van mindjárt a főhős és címszereplő, Fitzhuber Dongó, Lanolin királykisasszony, Éliás Tóbiás, hogy csak néhányat említsek. Ezek adtak a könyvnek egyfajta játékos hangulatot, amiről valamiért A palacsintás király jutott eszembe. (Mond még ez a cím a mai generációnak valamit?)

Fitzhuber Dongó évfolyamutolsó varázslónak nem marad más állás, csak a körzeti varázslóhivatal a Nimbusz Endre Bertalan utcai lakótelepen. Unalmasnak és eseménytelennek jósolható munkája helyett azonban igencsak izgalmasra sikeredik mindjárt az első napja sok-sok kalanddal, és az is bebizonyosodik, hogy egy lakótelep is lehet varázslatos.

Egy régi klasszikus, amit mindig érdemes elővenni.

10/10

2017. augusztus 30., szerda

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete (Lockwood és Tsa 1.) - Zanza

Na, ez viszont nagyon jó volt! Igaz, nyúlszívűeknek nem való ez a szellemes történet (a szó többféle értelmében is), én bizony itt-ott be voltam tojva tőle, volt, hogy abba kellett hagynom, mert egyszerűen nem mertem tovább olvasni. :D Viszont nagyon olvasmányos, gördülékeny, izgalmas történet.

Nehéz elhinni, hogy ez egy YA ezzel a történettel (Angliát éjszakánként ellepik a vérszomjas szellemek, az okokról nem sokat tudunk meg, de remélhetőleg a későbbi kötetekben majd erre is fény derül), én 14-18 éves korom körül biztos rosszakat álmodtam volna az ilyesmitől, de a mai tinik talán szívósabbak, és többet bírnak elviselni.

A mesélő stílusa valamiért engem az 40-es, 50-es évek krimijeire emlékeztet (A máltai sólyom és társai), kényelmes tempójú, de nem lassú, kicsit sötét, szinte a szemem előtt láttam a fekete-fehér filmet, amit ebből a könyvből lehetne készíteni.

Három főszereplőnk gyakorlatilag még gyerek, szörnyű, hogy nem tudtam megjegyezni a korukat, de mintha nem is mondták volna el pontosan, a kamaszkoruk közepe felé járhatnak, kb. 16 évesek lehetnek, mégis érettek és tapasztaltak, mivel ebben a világban a gyerekek a legjobb szellemvadászok, egy 20 éves ember már gyakorlatilag nyugalomba vonulhat. A koruk és a viselkedésük igazából nem passzolhatna, mégsem éreztem hiteltelennek. Olvasás közben gyakran kellett emlékeztetnem magam, hogy Lucy és társai nem felnőttek.

A könyvből teljesen kimaradt a szerelmi szál, hála légyen érte a szerzőnek! Igazán üdítő volt. A csavarra, bevallom, nem jöttem rá, de nem is agyaltam rajta, lefoglalt a történet, de épp mielőtt Lockwood leleplezte volna, hirtelen beugrott.

A világ bemutatása nagyon jól sikerült, nem kellettek hosszú, több oldalas leírások, elég volt pár szó, hogy jellemezze.

Nagyon szívesen folytatnám, de úgy hírlik, a kiadó nem szándékozik kiadni a további részeket. Őszintén remélem, hogy meggondolják magukat, különben itt vagyok egy újabb sorozattal, amit angolul kellene folytatnom.

A fordítás jól sikerült, nem akadtam fent semmin, vagy ha mégis, már elfelejtettem. :D

10/10

2017. augusztus 29., kedd

Alexandra Bracken: Az idő vándorai - Zanza

Sajnos, a Mocskos meló után újabb csalódást keltő olvasmány került a kezembe. Ez is impulzusvásárlás volt, mint A papírmágus, de most nem sikerült jól választanom.

A varázslós és a mesefeldolgozós könyvek mellett az időutazós még a tuti befutó nálam, de ez a könyv nem jó. Nem mondom, hogy rossz, de nem is jó. Rengeteg lehetőség volt benne, de a szerző nem tudta kihasználni őket, gyakran unalomba fulladt az egész. Helyenként szívesen lapoztam volna. Az alapötletben van egyedi vonás is, ugyanakkor sok a sablon, és a kiszámítható fordulat. Ez nem feltétlenül zavar, ha jól van megírva, de most nem ez volt a helyzet.

A főszereplők, Etta és Nicholas, egysíkú, lapos, élettelen figurák. 

A szerelmi szál (fogalmazzunk így, hogy ne áruljam el, kikről van szó, bár könnyedén kitalálható) teljesen hiteltelen, a pár tagjai között semmi kémia sincs, hamarabb hinném el, hogy egy esernyőtartó és egy kakukkos óra szerelmesek egymásba, mint ők ketten, ráadásul folyton siránkoznak, amit a legjobban utálok egy szerelmi szálban. "Jaj, nem lehetünk együtt, de akkor is szeretem, stb." Hervasztó. Ráadásul olyan éretten viselkednek, és olyan felnőttesen tapasztalt gondolataik vannak, ami nem jellemző egy 17 és egy kb. 20 éves párra, vagy ha igen, akkor nagy baj van.

Maga az időutazós rész egész jó lett volna, de az kapta a legkisebb szerepet. Kár.

Ezt a sorozatot nem fogom folytatni.

10/5

2017. augusztus 20., vasárnap

Christopher Moore: Mocskos meló - Zanza

Megkérdeztem több könyvmoly és blogger ismerősömet, hogy a szerző melyik könyvével kezdjem az ismerkedést, és egyöntetűen a Mocskos melót és a Biff evangéliumát javasolták.

Annyit tudtam a szerzőről, hogy bizarr, vicces, szókimondó, trágár és fura könyvei vannak. A trágárságot csak egy bizonyos szintig tolerálom jól, de igazából nem feltétlenül hátrány, ám a többi tulajdonság nálam nyerő.

Sajnos, erről a könyvről ezek nem mondhatóak el. Nem vicces, talán ha két helyen mosolyodtam el, de lehet, hogy nekem rossz a "haláltűrő" képességem, számomra a halál alapból nem vicces, ellenben a történet keszekusza, összevissza, se füle, se farka, mintha a szerző egy csomó ötletet összedobált volna egy helyre, de nem tudott volna mit kezdeni vele. A legkevésbé a mókusembereket nem értettem, hogy mégis mi a fenéért kellett bevenni őket a történetbe. Marhaság az egész. Nem mondom, hogy teljesen élvezhetetlen volt, de kb. 30%-a tetszett, a többi csak bosszantott.

Nem tudom, ezek után kísérletezzek-e Moore más könyveivel, talán jobb, ha nem.

Most megyek, és előveszek egy Diana Wynne Jones könyvet, hogy helyreállítsam a lelki nyugalmam. Ő valóban bizarr és vicces.

10/5



2017. augusztus 4., péntek

Fehér Klára: Kisregények

Fura szerzet vagyunk mi, olvasók és bloggerek, hajtjuk az új megjelenéseket, reménytelenül próbáljuk beérni az olvasmánylistánkat (jaj, mindig van új és még vonzóbb), és közben hajlamosak vagyunk elfeledkezni a régebbi könyvekről. Pedig azok között is van legalább annyi jó, mint az újak között. Sőt, gyakran azt érzem, az elképesztő mennyiségű könyv között egyre nehezebb megtalálni azt a pár gyöngyszemet, ami valóban érdemes az olvasásra. A többi sajnos, jó, ha kiérdemli az "átlagos" besorolást.

Ezúttal biztonsági játékosként viselkedtem, és egy régi kedvencemet vettem elő, Fehér Klárát. A kötetben található 4 kisregény közül hármat már olvastam más felállásban, talán a húszas éveimben, az utolsó nem rémlik. Persze, számítottam rá, hogy most kicsit más élményt fog nyújtani.

Narkózis

Nem tudom, vajon tényleg így érez-e valaki altatásban, ilyen emlékképeket lát-e, vagy inkább álmodik, netán csak feketeséget lát, mert életemben egyszer altattak, 3 évesen egy mandulaműtét miatt, de abból semmire sem emlékszem.

A főszereplő Juditot műtétre készítik elő, és miközben arra várnak, hogy hasson az altató, Judit átgondolja az életét. Vagy ezek már álmában jutnak eszébe?

Szaggatott, ide-oda kapkodó emlékeket látunk, kell egy kis idő, mire összeáll a kép, és megértjük Judit élettörténetét. Már az első olvasáskor is felfogtam, és megérintett a történet, de most, ennyi év jó és rossz tapasztalatával sok mindent másképp éltem meg. 

A 2. világháborúról ugyan nincsenek személyes élményeim, de a szocializmusban nőttem fel, ha már nem is volt olyan kemény, mint az 50-es évek, azért sok minden ugyanaz maradt, szóval ez a rész némi nosztalgiát keltett bennem. Jót és rosszat is. Más szemmel olvastam családtag elvesztéséről, pokoli házasságról, anyagi gondokról, stb. Azt hiszem, felfedeztem olyan érzéseket is, amiket annak idején talán nem. A szégyent, hogy Judit nem segített Anna nevű barátnőjén, aki rengetegszer kért tőle segítséget borzalmas házassága miatt, és Judit mindig azt válaszolta: a te életed... A halálfélelmet, amin végül győz az életösztön.

A Fehér Klárától megszokott motívumok sem maradnak el, a három lánytestvér, Judit, Ági és Zsóka, a háború, a sok utazás. A hangvétel tele van érzelmekkel, mégis van egyfajta távolságtartás a megfogalmazásban.

Négy nap a paradicsomban

Egy meglehetősen félresikerült utazás története. A kisregény elején ugyan ki van írva, hogy csak a képzelet szüleménye, de szerintem ebből egy szó sem igaz. Még ha nem is egyetlen valós utazásról van is szó, meggyőződésem, hogy az írónő és férje rengeteg útja befolyásolta a könyvet.

Itt is végigvonul a Fehér Klárára jellemző stílus, szaggatottság, ugrálás az időben. Asszociációk gyűjteménye, mint mikor az ember beszélget egy barátjával, elkezdik, mondjuk, a főzésnél, és a végén kilyukadnak a gyomorműtéteknél. A mesélő belekezd egy mesébe, de aztán egy szó miatt áttér egy másikra, aztán vissza az előzőre, és így tovább. De ettől nem lett érthetetlen, végig fenntartja az érdeklődést, és a végére tökéletesen összeáll a kép.

A könyvből nem hiányzik a humor sem, a legváratlanabb helyzetekben. Sok esetben pont abból adódik, hogy itt is megmarad az érzelemdús, de távolságtartó fogalmazás. Kitűnő leírásokat és jellemrajzokat kapunk néhány mondatban, ilyeneket csak Fehér Klára tudott.

A három lánytestvér, az utazások iránti kimondhatatlan szeretet most sem maradhat el.

Sárgaláz

Ezúttal férfi a narrátorunk, aki a saját butaságának köszönhetően egy trópusi országba kerül 4 évre kiküldetésbe. Ennek az apának is három lánya van (nem találtam adatot rá a neten, hogy a szerzőnek vajon voltak-e lánytestvérei, innen jön-e a motívum), egyikük hálátlanabb, mint a másik. 

Mindhárom eddigi kisregény közös motívuma a három lánytestvér, a sok utazás, a szegénység, amit szégyellnek és titkolni próbálnak, a pofátlan külföldi rokon vagy külföldre szakadt hazánkfia, aki kihasználja honfitársát, vagy meghívja magához, és utána rosszul bánik vele, vagy meghívatja magát, és így keveri őt kellemetlennél kellemetlenebb helyzetekbe. Ezek mulatságosak is, de szívszorítóak is egyben. Nem mondanám ezeket társadalomkritikának, de ember- és jellemkritikának igen.

Erkölcsi bizonyítvány

Ez a kisregény kilóg a többi három közül, nincs utazás, nincsenek lánytestvérek, nincs humor, "csak" egy szegény nő szomorú élettörténete, amiben semmi párhuzamot sem találtam a saját életemmel, mégis ez érintett meg legjobban.

Erős érzelmek dúltak bennem olvasás közben, valakit szerettem volna megütni, vagy inkább többeket. Hogy lehet egy édesanya (édes?) ilyen kegyetlen a lányával? Hogy használhatják ki így mások (férfiak és nők vegyesen) egy szegény, tudatlan (írástudatlan is) alig 13-14 éves lány testét-lelkét? Szegény főhősnővel egész életében senki sem bánt jól, sem az anyja, sem a férjei, sem a gazdái, sem az imádott fia, és még 80 felett is üldözi a múltja, amiről nem tehet, hiszen soha senki nem segített, hogy elkerülje, sőt.

Olvasás közben a felháborodás és düh mellett megkönnyebbülést is éreztem, hogy megtanultam olvasni, és nem írathatnak alá velem olyan szerződést, aminek nem értem a szövegét, hogy a szüleim szerettek, és támogattak.

Nagyon jó volt visszabújni egy kicsit abba az időszakba, amikor először olvastam ezeket a kisregényeket, visszaemlékezni bizonyos részekre. A mai napig élénken emlékszem egyes mondatokra, jelenetekre, míg másokat jó volt újra felfedezni.

(Nagyon megdöbbentett amúgy, amit fiatal éveiről olvastam, miközben a lehetséges lánytestvéreket kerestem, hogy micsoda véresszájú kommunista volt, sőt, állítólag kihallgatásokban is részt vett, aztán a Rajk-pertől fogva kezdett kiábrándulni a korszakból.)

Azt hiszem, fogok még előszedni Fehér Klára könyveket.

10/10




2017. július 30., vasárnap

Gaura Ágnes: Túlontúl

(Azt hiszem, soha többé nem leszek képes úgy tekinteni Tündér Ilona és Árgyélus királyfi meséjére, mint eddig...)

Fülszöveg: Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóit – a somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

A borítóról már mutattam képeket pár hete, és a beleolvasó után nem volt kétséges, hogy ezt a könyvet olvasni akarom. (Sőt, már előtte sem, a Bori-kötetek után látatlanban bizalmat szavaztam ennek a könyvnek is.)

Amikor a kezembe vettem, az első gondolatom azt volt, hogy milyen kicsi. Na, nem épp vastagságra, mert picivel több mint 600 oldal, hanem hosszúság és szélesség tekintetében. De amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, ez mekkora előny. A kötet épp kézre áll, kényelmesen lapozható, nem esik szét, nem kell megtörni a gerincét, a 600 oldal ellenére könnyű, nem szakad le az ember karja, egy álom olvasni ilyen szempontból - is. (Zárójelben jegyzem meg, ha lehet így is, akkor miért nem mindegyik könyv ilyen? Miért kell 4-500 oldalas könyveknek féltégláknak lenniük, amit lapozni is alig merek, stb.?)

De más szempontból is illik a könyvre az "álom" kifejezés, jelentős szerepet kapnak benne az álmok. Én hiszek benne, hogy álmunkban olyan helyeken is járunk, ahová ébren nem jutunk el, hogy pl. elhunyt szeretteinkkel találkozhatunk, ezért ez a rész nagyon megfogott.

A borítóról már írtam, most újra megcsodáltam, immár élőben, de elsőre nem vettem észre újat rajta, amíg fel nem bukkan a könyvben egy bizonyos festmény, aminek hatására más szemmel kezdtem nézni, mígnem én is felfedeztem (vagy felfedezni véltem) csőrt, karmokat, egy női alakot... Volt, amit nem találtam meg, de nem árulom el, hogy mit, legyen a kedves olvasónak is meglepetés. 

Kovács Péter a borítón kívül belső - fekete-fehér - illusztrációkat is készített, szám szerint éppen hetet. A szám nyilván nem véletlen. Nekem legjobban a manós tetszett. Azt hiszem, már ennyiből is látszik, milyen igényes kötettel van dolgunk, ezenkívül a fejezetcímek betűtípusa is jelzi a kiemelt gondoskodást.

Rendkívül érdekes volt az a sok információ, tény és adat, ami a könyvben fellelhető a Csallóközi mesékről, tündérmesékről. Látszik, hogy a szerző hatalmas energiákat ölt bele a kutatásba. Tőle magától tudom, hogy a könyvben említett mesék mind létezőek (sokat természetesen én is ismerek, de nem mindet), az már más kérdés, persze, hogy utána mihez kezdett velük. A Rapsoné nevű tündér sok más helyen Rapsonné néven szerepel (egy mondat erejéig említették pl. az Ármány és kézfogóban, amit épp nemrég fejeztem be), de ilyen említése is van, és ő úgy döntött, ezt a változatot használja, ami megvallom, nekem jobban is tetszik, mivel két n-nel olyan hatása van, mintha valakinek a neje lenne.

Liliomot nagyon megkedveltem, bár egyáltalán nem volt könnyű eset, előítéletes is, meg gondjai vannak a döntéshozatallal, de talpraesett és bátor. A három férfi közül kettő gyanús volt, hogy ún. cserélt vagy váltott gyerek, de nem tudtam eldönteni, vajon melyikük az. Gyanítottam, hogy az írónő valamilyen módon át fog vágni, ami így is lett, meg nem is. (A bíró okos lánya c. mesének elég nagy szerepe volt a könyvben.) Én ugyan nem azt a férfit választottam volna, akit Liliom, de épp nemrég írtam le, hogy olvasó ne sértődjön meg azon, ahogy az író megírja a könyvét, szóval elfogadtam. Végül is az a lényeg, hogy Liliom boldog legyen, nem? 

A történet eleinte lassabban halad, szépen megismerkedünk Liliom életével és Tündérország helyzetével, hogy aztán a Bori köteteknél megszokott módon a könyv utolsó harmadában felpörögjenek az események, és aztán már csak kapkodtam a fejem. A lassabb történetvezetés nem jelent unalmasat, próbáltam fejben összerakni, hogy mi történt (nem sikerült, hehe, de a végén minden szépen összeállt), és addig is élveztem a meséket, a szerzőtől már megszokott utalások keresgélését és megfejtését, a sajátos humort, amit főleg Rókaszó és Csókacsíny, a két manó meg Liliom családja képviselt, és a gyönyörű nyelvezetet.

A kötet műfaja elvileg YA, de én abból inkább az idősebb korosztálynak javasolnám, de legalább ugyanolyan élvezhető a felnőtt korosztálynak is, akár fiatalabb, akár idősebb, lényeg, hogy az olvasó legyen nyitott a mesék világának befogadására.

Már gyerekkoromtól fogva az érdekelt, mi van a mesék végén túl, a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" után. Nem hiszem, hogy pontosan meg tudtam volna fogalmazni, de talán valami olyasmire gondoltam, hogy a királyfi vajon húsz év után is szereti-e a lányt, ill. a hősnőt zavarja-e királyi férje horkolása. Hogy együtt járnak-e még sétálni, és megcsókolják-e egymást lefekvéskor. Egyfajta választ erre is kaptam, és bár nem idilli a kép, a remény megvan rá, hogy helyrehozható legyen, ami elromlott. És ez jó.

Nem mondom, hogy mindenhol azt kaptam, amit vártam, de amit kaptam, az úgy volt jó. 

10/9

Az olvasás lehetőségét köszönöm Gaura Ágnesnek és a Delta Vision Kiadónak.









2017. július 25., kedd

David Safier: Happy Family - Szörnyen boldog család - Zanza

Épp az előrendelhető könyvek között böngésztem, mikor megpillantottam ezt a könyvet. Naná, hogy már nyomtam is az előrendelés gombot! A szerző eddig megjelent két könyvét is nagyon szerettem, szóval alig vártam a megjelenést.

Alapjában nem is csalódtam, és igazi könnyed szórakozás volt, de azért volt bennem egy kis mellékzönge, egy pici keserűség olvasás közben, de ezt csakis magamnak köszönhetem.

Adva van egy szerintem nagyon tipikus család, az apa rengeteget dolgozik, az anya elhanyagolva érzi magát, jaj, nem ezt az életet akarta, jaj, nem lett belőle senki, a lánya kamasz és problémás, a fia meg más, mint a többiek.

Egy könyvbemutatóra mennek, mindannyian szörnyjelmezben, ami az események összjátéka folytán egyszerűen rajtuk marad. Vagyis azzá változnak, aminek be vannak öltözve, annak minden jó és rossz következményével. Persze, igyekeznek megtalálni a megoldást, hogy visszakapják eredeti alakjukat, és közben mindenféle megpróbáltatás, kaland éri őket. Át kell gondolniuk az életüket, változtaniuk kell.

Igazi tanmese, igaz, szórakoztatóan, de az. Oda kell figyelni egymásra, nem szabad hagyni beszürkülni a házasságot, stb. Ami miatt kicsit keserűen olvastam, hogy Jézusom, az én családom is majdnem ilyen... És hogy én nem lennék képes olyan tettekre, amit a könyvbeli családnak kellett megtennie, hogy végül együtt maradjanak, és együtt tudjanak működni.

Na, mindegy, ez már az én problémám. Remélem, a szerző más könyveit is olvashatjuk majd, a Plötzlich Shakespeare érdekelne még nagyon, de igazából bármelyik jöhet.

A könyvből (rajz)film is készült, jó lenne egyszer azt is megnézni.

10/8

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei III. ) - Zanza

Mivel nem a megjelenéskor vettem kézbe, már tudtam, hogy mégsem ez a zárókötet, és hogy olyan cliffhangerrel végződik, hogy a fal adja a másikat. Gondoltam, bele sem kezdek, amíg az író meg nem írja az - állítólag már tényleg - zárókötetet, fene akar hülyét kapni, hogy netán éveket kell várni a folytatásra. De aztán mégsem tudtam megállni.

Hát kérem, ez volt eddig a legjobb rész, izgalmas, de úgy, hogy nem éreztem a gyalogkakukk effektust, mint pl. az Outlander 3. és 4. kötetnél, humoros, egyik-másik poént meg kéne tanulni, és benyögni valami beszélgetés kellős közepén. A kacifántos stílussal akadtak még gondjaim, a narrálás már nem olyan erőltetetten régies, mint amilyennek az 1. részben éreztem (vagy megszoktam, fene tudja), de a szereplők beszédmódja néha zavar. Kivéve Mück Márinál, aki egyértelműen az egyik kedvenc karakteremmé nőtte ki magát.

Mili makacssága és a báró ridegsége néha sok volt, jó lett volna, ha a kötet végére ez változik. Bár Mili elvileg megfogadta, hogy nem lesz olyan felelőtlen, de én nem vettem észre, hogy a gyakorlatban megtörtént volna.

Nem szeretem az olyan karaktereket, mint a báró, aki makacsul megy előre, senkivel nem oszt meg semmit, feltétlen engedelmességet vár el, de nem indokolja meg, hogy miért. Cseppet sem csodálkoztam, hogy Milinek ebből elege lett, és saját szakállára kezdett nyomozni. Ugyanakkor persze, rettentő felelőtlen dolgokat művelt, de talán, ha Richárd őszintébben beszél vele, még ha nem is árul el mindent, de legalább nem nézi levegőnek, Mili is könnyebben megült volna a hátsóján.

A fejemben én már persze, összeboronáltam őket, de belegondoltam, hogy ha ezek ketten összeházasodnának, hát, hogy unalmas házasság nem lenne, az biztos. Igaz, békés sem, ha mindketten ilyenek maradnak. A nők szeretik az ilyen mogorva alakokat megváltani, pedig nem mindig lehet, és nem is mindig érdemes.

Érdekes, sok csavart kitaláltam, pedig általában nem szoktam találgatni, de most valahogy mégis rátaláltam a megoldásra, na, nem mindnél. A függővégre is rájöttem, igaz, csak alig pár oldallal a vége előtt. Van persze, vágyam, hogy hogyan folytatódjon, és nyilván picit csalódott leszek, ha nem úgy lesz, de el fogom fogadni azt is.  Nem igazán értem, mikor az olvasók dühösek az íróra, mert nem úgy írja meg a könyvet, ahogy ők elképzelik. 

Azért remélem, a 4. kötetben majd végre megtudunk minden fontosat, és lezárul a történetnek ez a szála. De azt sem bánom, ha nyitva marad a lehetőség a folytatásra, csak más történettel.

Amit még meg kell említenem, az a hangulat, igazán jól visszaadja a századforduló atmoszféráját, nemcsak a csillogást, hanem a mocskot is.

10/10

2017. június 29., csütörtök

Diana Gabaldon: Outlander 4. - Őszi dobszó

Na, nem, ebből egyszer s mindenkorra elég volt! Több részt nem áll szándékomban elolvasni. Persze, soha ne mondd, hogy soha, de most határozottan így gondolom.

Ugye, írtam már egy bejegyzést, hogy nem tetszik, és abba kellene hagyni. De egyszerűen tudni szerettem volna, miről szól. Ha elolvasás nélkül is megtudhattam volna, tuti, abbahagyom. Igazából nem is tudom, elolvasásnak tekinthető-e ez, mivel szerintem gyakorlatilag a felét sem olvastam el, hanem átlapoztam. Bele-bele olvastam a párbeszédekbe, ha felkeltette valami az érdeklődésemet, kicsit ottragadtam, ha nem, akkor lapoztam. Lapoz, lapoz, két mondat, lapoz, lapoz, fél oldal. Kb. ez volt a menet. Egyedül Brianna és Roger szálát olvastam végig teljesen, de amikor elérnek egy bizonyos részhez (ezt spoiler nélkül nem fejthetem ki), onnan már azt sem.

A bajaim kb. hasonlóak voltak a 3. részhez, plusz még jött hozzá néhány.

Haj. Melegük van benne, izzadt, kócos, szemébe lóg, stb. Könyörgöm, olló! A 18. században is ismerték már. Szalag, befonás, felkötés, valami.

Meleg. Meleg van, izzadnak, elemelik a ruhát a testüktől, hogy szellőzzőn. Oké, nincs ezzel baj, ha nem minden 2. oldal témája.

Kosz. Napokig nem fürdenek, hát jó, néha lehetőségük sem volt rá. De mindenki örökké koszos. És/vagy izazadt. És mindenkinek pézsmaillata van. Izzadságszaggal keverve. Pfuj. Nagyon vonzó, biztos alig várnám, hogy szexelhessek egy napok óta nem fürdött, csupa izzadságszagú, merő mocsok pasival.

Szex. Hála Istennek, azért ebből kevesebb van. Vagy csak az átlapozások miatt kimaradtak, nem tudom, de marhára nem is hiányoztak.

Erőszak. Eddig minden részben megerőszakoltak valakit vagy valakiket. Nőt, férfit vegyesen. De inkább nőt. Jó, még mindig tabutéma, de nem hiszem, hogy bármit megoldana, ha minden részbe beletesznek egy-két ilyen jelenetet. Ettől nem lesz kevesebb erőszak a világon. Ráadásul át is lapoztam, biztos nem olvasom végig. Ezenkívül egy csomó tabutéma van még a világon, mégsem szerepel mind a regényekben. Miért pont ez?

Nevek. Túl sok a szereplő, nem tudtam követni.

Kengyelfutó gyalogkakukk effektus. Ezekkel minden történik, mint a szegény prérifarkassal. Rabszolgák, kanyaró, indiánok, medvetámadás (Claire úgy akarja elzavarni a Jamie-re támadó medvét, hogy fejbe vágja egy hallal...), stb. Amikor egyszer Jamie télen kimegy vadászni, de nem ér haza, Claire követi, és kiderül, hogy kénytelenek lesznek az éjszakát valahol a fagyban kint tölteni, esküszöm, arra számítottam, hogy jön egy tauntaun, aminek a hasában húzzák ki hajnalig. Ez volt az a pillanat, amikor végképp elegem lett az egész könyvből. Megint csak azt tudom mondani, nem fizetnek nekem azért, hogy én ezt elolvassam, sőt, én fizettem nem kevés pénzt érte, ennyi volt. Több rész nem kell, köszönöm.

Nem volt egy szerkesztő, aki kihúzta volna kb. felét? Közel 1200 oldal, azt nagyon nehéz végig tartalommal megtölteni. Nem is sikerült. Lehetett volna feszesebbre, tempósabbra húzni, de nem tették. Nem értem, a szerkesztő nem érezte, hogy ez így túl sok? Vagy ennyire fontos a profit, és hosszabb könyv, több pénz, a rajongók meg úgyis megvesznek mindent?

Fordítás. Igazából nem mondhatok rá sok rosszat, ekkora terjedelemnél óhatatlanul nem lesz minden mondat tökéletes. Két dolgon akadt meg a szemem. Az egyik: bírósági környezet, a mondatban nagybetűvel szerepel a Bailiff szó. A nagybetű miatt nem voltam biztos benne, hogy ez most vezetéknév, vagy a fordító elnézte, és nem fordította le, mondjuk, törvényszolgának.

A másik: 
Claire: Én nem vártam, hogy...
Brianna: Senki sem várja a spanyol inkvizíciót!

Lábjegyzetelve volt, de anélkül is tudtam, mire utal, a Monty Python egyik híres jelenetére, ami mellesleg az egyik kedvencem tőlük. De talán szerencsésebb lett volna a "nem számítottam", ill. "senki sem számít" kifejezéseket használni.

Ha valaki nem ismerné, íme, ez az, sajnos, nem találtam magyar feliratos videót.


Azt hiszem, nagy hiba volt Gabaldontól, hogy áttette a helyszínt Amerikába, sok rajongó lesz csalódott, hogy nincs Skócia. Claire E/1-es leírásait kimondottan nem szerettem, Gabaldon E/3-ban sokkal jobban ír. Ami szomorú, hogy vannak jó részek, amik bizonyítják, hogy tud ő írni. De akkor jó lenne tudni, hogy vajon miért nem teszi?

Nem tudom, jogos-e pontozni, ha ekkora részeket lapoztam át, ki tudja, a kihagyott részek milyenek voltak (bár erősem kétlem, hogy sok mindenről lemaradtam volna, sőt, valószínűleg még rosszabb lenne az átlag), de így ez nem jobb, mint:

10/5



2017. június 17., szombat

Soman Chainani: Jók és Rosszak iskolája

Már megint egy mese, ami nálam eleve előnnyel indul, és csupa jókat olvastam róla, ezért nem volt kétséges, hogy előbb-utóbb sorra kerül ez a könyv is. És hogy nekem is bejött-e? Be kell vallanom, vegyesek az érzéseim.

Abszolút bejött a humora, nem untam egy percre sem, az utolsó kb. egynegyedét pedig nem tudtam letenni, de valahogy mégsem állt össze egy egésszé.

A történetéről túl sokat nem írnék, el lehet olvasni más értékelésekben, ill. a fülszövegben a lényeget, de ennek némileg ellentmondásosan lehet, hogy apróbb spoilerek előfordulnak.

Az, hogy van egy iskola, ahol mesehősöket képeznek a jó és a rossz oldalra is, és hogy ki melyik oldalra kerül, annak nem feltétlenül örül mindenki egyformán, az Ever After High sorozatra emlékeztetett, de a hasonlóság itt nagyjából meg is szűnik. Ide teljesen más módszerrel kerülnek be a gyerekek, nem mesehősök leszármazottai, stb., stb.

Adva van két barátnő. A szép Sophie nagyon szeretne bekerülni, mert meggyőződése, hogy csakis a jókhoz kerülhet, és hercegnő lesz belőle, aki elnyeri az ő hercegét, a csúnya, és furcsa Agatha meg nagyon nem szeretne. Azt hiszem, nem spoiler, hogy pontosan ők kerülnek be, és hát számukra nagy sokként, de számomra nem meglepetésként épp a másik oldalon találják magukat, mint ahol várták.

A könyv kb. fele talán arról szól, hogyan próbálják ezt megváltoztatni. A két lány nem egyformán reagál, Agatha hazamenne, Sophie meg mindenáron helyet akar cserélni Agathával. Aztán kapunk egy csomó sztereotípiát, a jók oldala gyönyörű, minden lány és fiú szép, és tökéletes, kizárólag az alakjukkal és a szépségükkel foglalkoznak, a rosszak oldalán pedig minden ronda és undorító, fekete rongyokban járnak, förtelmes kajákat esznek, mocskosak az ágyak, stb.

Nekem ez a rész nem igazán jött be. Sophie folyton csak nyafog, hogy cseréljen helyet Agathával, sokkal-sokkal szimpatikusabb volt, ahogy Agatha haza akart jutni. Aztán persze, az ember lassan gyanakodni kezd, hogy valami nem stimmel. Vajon tényleg jók azok, akik kiközösítik Agathát, mert csúnya (aki talán korántsem olyan csúnya...), nem hajlandók vele egy szobában lakni? Ugyanakkor a rosszak oldalára nem vonatkozik, hogy van bennük jó is, legalábbis az elején. Talán Pötty, akiben van némi kedvesség.

Amikor már elkezdenek tanulni, az már jobb volt, sok vicces helyzetbe kerültek, és voltak érdekes részek is, de végig váltakoztak az érzéseim. Például jópofa volt, ahogy Sophie bizonyítani akarja, hogy ő bizony jó, és ráveszi a rosszakat, hogy öltözzenek szépen, húzzák ki magukat, stb., de már a folytonos sminkelés, szépítkezés a felületességét bizonyítja.

A történet egyre szövevényesebbé válik, és sajnos, keszekuszábbá, őszintén szólva nem mindig tudtam követni. Nem volt meggyőző a vége, annak ellenére, hogy izgalmas volt, nem volt meggyőző Tedros herceg (Artúr király fia, és Sophie kiszemeltje) "színeváltozása" (most akkor végül is melyik lányt is szereti?), Sophie és Agatha folyton változó viszonya is fura volt. Ilyenek a barátnők? Remélem, nem.

Mikor becsuktam a könyvet, azon gondolkodtam, hogy most akkor mit is kaptam. Tanmese volt arról, hogy a szépség nem egyértelműen jóság is, a csúfság pedig nem feltétlenül gonoszság is? Gyerekeknek való, vagy inkább fiatal felnőtteknek? (van benne pár ijesztő jelenet, ami nem kicsiknek való) Az, hogy csomó kérdés megválaszolatlan, nem meglepő, mivel trilógiáról van szó (ámbár egyes források szerint négyrészes lesz*), de akkor is hiányérzetem maradt.

Szóval csak ismételni tudom azt, amivel kezdtem, ötletes volt, vicces, és izgalmas, de nem állt össze. Nem mondom, hogy nem javaslom elolvasásra, és valamikor majd folytatom is, bár nem fogok rohanni a könyvesboltba, de nem lettem rajongó.

A fordítással nem volt gondom, gördülékeny, olvasmányos, de nem szerettem a Végességesek (a rosszak) és a Végestelenek (a jók) kifejezéseket. Nem is igazán értettem, miért hívták őket így, valami magyarázat volt az elején, de vagy nem értettem, vagy nem maradt meg a fejemben.

Úgy hallom, a Disney filmet készít a könyvből. Az biztos, hogy látványosnak ígérkezik.

10/7

*mint kiderült, nem 4. rész, hanem a szerző ír még egy trilógiát, ami ugyanebben a világban játszódik.



2017. május 26., péntek

Borítóleleplezés! Gaura Ágnes: Túlontúl

Bár azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy rengetegen várjuk a Boriverzum 6. kötetét, de Gaura Ágnes most egy tündéres könyvvel jelentkezik a könyvfesztiválon könyvhéten. (A Bori-rajongóktól pedig kis türelmet kér, érkezni fog az a 6. rész is.) És bár a tündérek mesét idéznek (ami nálam külön plusz pont), úgy értesültem, nemcsak fiataloknak, de felnőtteknek is ajánlható.

Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy az elsők között mutathatom meg a könyv borítóját, ami egyszerűen gyönyörűséges. Íme, csodáljátok meg ti is! Nézzétek meg jól, sok az apró részlet, amit az ember elsőre észre sem vesz.


De még nincs vége, a hátsó borítón folytatódik a minta:




A borítót ugyanaz a Kovács Péter festette, aki az Attila koporsójának borítóját is.

Azt hiszem, már ebből is látszik, hogy igényesen elkészített könyvről van szó. És hogy belül milyen lesz? Íme, a fülszöveg, és kedvcsinálónak néhány idézet: 

Fülszöveg: Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóita somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

Idézetek: Igazán méltatlan dolog arra ébredni, hogy a fejed fölül eltűnt a legkedvesebb palotád, állapította meg Aranykert ura, majd kedvetlenül visszahúzta magára tündérlenből font takaróját, amit lefújt róla a zabolázhatatlan szél.”

„– Néha azon töprengek, ki lehetett annyira beteg, hogy olyan varázslatokat találjon ki, amiket száz éven át kell elkészíteni? Mégis, hány évig tarthatott kikísérleteznie, ha nekünk a pontos leírások alapján sem sikerült összehozni fél évezred alatt? Ah, utálom ezt a könyvet, komolyan mondom, utálom! És gyűlölök mindent, ami úgy kezdődik, hogy végy négy kanál merengőrózsa-szirmot, és egy éven keresztül locsold a könnyeiddel.
Mondjuk, nem volt nehéz sírni felette.”

Volt idő, amikor mesével kellett jóllakni, mert nem futotta nagy ebédekre, de Liliomnak sosem esett nehezére, hogy megelégedjen a többnapos kenyérrel, ha közben tündérek kalandoztak a rékassal teli konyhában, és délceg hercegek igyekeztek csókkal felébreszteni szívük hölgyeit – bár már gyerekkorában is furcsállotta, hogy a hölgyek számára tök idegen hercegek csókolják életre az elalélt királyi sarjakat, így többször megfogadta, hogy ha egyszer írásra adja majd a fejét, olyan történeteket ír, ahol nem fognak ismeretlen uralkodóivadékok egymás szájára tapadni.”

Nem sokat látott belőle az almazöld zakón és fekete farmernadrágon kívül, de már évekkel ezelőtt úgyis arra a megállapításra jutott, hogy egy férfi sármja nagyjából egyenesen arányos az őt körülvevő könyvek számával. E logika mentén egy könyvesboltban könyvet lapozgató férfi kábé maga volt a szexisten.”

„– Fogadja el a kávé-meghívásomat, meg ne is. Legyen a bíró okos lánya!”

Egy utazókönyv, ha a megfelelő dolgot szállítja egyik világból a másikba, összeköti azokat, akik megízlelik a mágiáját. Akármit is jelentsen ez. A varázskönyv néha elég homályosan fogalmaz.”

A mesék életmentő képességét nem szabad lebecsülni.” 

Ha az olvasóim közül valaki még nem tudná, ki Gaura Ágnes (ami furcsa lenne, mert eddig mindegyik Boriról írtam), álljon itt egy rövid életrajz:

Gaura Ágnes: a név írói álnév, és a mögötte rejtőzködő szerző polgári neve, személye nem nyilvános. Annyit tudhatunk róla, hogy bölcsész végzettségű, csakúgy, mint a szerző által jegyzett, nagy népszerűségnek örvendő Borbíró Borbála-sorozat főszereplője. Ez a 2012-ben indult, magyar környezetben játszódó, a humort drámával és társadalomkritikával ötvöző sorozat volt Gaura Ágnes belépője a hazai zsánerirodalomba. Ezidáig öt kötete jelent meg a sorozatnak (Vámpírok Múzsája, Átkozott balszerencse, Lidércnyomás, Lángmarta örökség, Attila koporsója). A szerző a rövidebb próza világában is otthon érzi magát, novelláskötete Embertelen jó címmel 2014-ben jelent meg– most pedig régi álmát valósította meg: magyar népmesék és tündérlegendák ihlette fantasyt írt. Honlapján sok csemegét, háttér információt találhattok (http://www.gauraagnes.hu/), de érdemes követni a Facebook-oldalát is, ahol olvasóival folyamatosan oszt meg fantasy-világához kapcsolódó érdekességeket (https://www.facebook.com/GauraAgnes/).

Tényleg érdemes a honlapot és a facebook oldalt is nézegetni!

A rejtélyek asszonya - több értelemben is. ;) Fotó: EF

Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődést, és sokan döntenek úgy, hogy elolvassák. Én biztosan.