Keresés ebben a blogban

2017. december 31., vasárnap

Almási Kitti: Lezárás, elengedés, újrakezdés

Ritkán olvasok ilyen jellegű könyveket, de egyrészt PuPilla nagyon dicsérte a szerzőt, másrészt az életemben most egy lezárási, elengedési folyamat van, és folyamatosan ilyen jellegű művek bukkannak fel előttem (nyilván, ami foglalkoztat, arra figyelek jobban), blogbejegyzés, cikkek, filmek formájában, így aztán, mikor ez a könyv is elém került, nem haboztam, és felvettem az olvasmányaim listájára.

Azt mondhatom, hogy a szerző tömören, pontosan, lényegre törően, közérthetően írja le a szakításkor keletkező érzelmeket, helyzeteket, és hogy miképpen kezdhetünk új kapcsolatba, mire kell figyelnünk.

A könyv elején röviden kitér rá, hogy miért van olyan sok válás, aminek az egyik oka a félelem, hogy lemaradunk valamiről. Hogy ha pl. elmegyünk egy buliba, lemaradunk egy csomó másikról, és vajon, jaj, istenem, azok nem lettek volna jobbak? Ugyanígy a kapcsolatokra, ha benne maradok ebben a házasságban, nem maradok le egy jobb, izgalmasabb társról, valakiről, aki jobban megbecsül engem?

Nem válásra biztat, hanem azt mondja, hogy ha valami megjavítható, akkor azt kell megpróbálni, de ha nem, megmutatja, hogyan lehet a kapcsolatot lezárni, elengedni, és hogyan kezdhetünk új kapcsolatba, mire kell figyelnünk, gyakran miért nem működnek az új próbálkozások, miért nem lesz tartós kapcsolat az ígéretes első randiból, stb.

Néhány gondolatot emelnék ki, amik nagyon rezonáltak a bennem levő érzésekkel, gondolatokkal.

Egy szakítás, válás esetén ritka, hogy mindkét fél egyszerre akarna lépni, ilyenkor az egyikük nehezebben lép tovább, nehezebben küzd meg azzal az érzéssel, hogy a másik képes nélküle élni, hogy nincs rá szükség. Ez magyarázza meg, hogy nagyjából "muszáj" meggyűlölni a másikat, hiszen, ha minél több rosszat, kígyót-békát kiabálunk a másikra, az segít, hogy el tudjunk szakadni tőle. Ugyanakkor ez hosszú távon nem célravezető, és nemcsak azt kell megfogalmazni magunknak, hogy miért hagyjuk ott az illetőt, hanem azt is, hogy miért maradtunk eddig vele!

Ahhoz, hogy új kapcsolatba lépjünk, önismeret kell, hogy valójában mit várunk a másiktól, mi  mit tudunk neki adni. Egy új kapcsolat eleinte nagyon izgalmas lehet, de ha nem megfelelő alapokra épült, a problémák ott is ki fognak jönni. A szerző néhány gyakorlati példát is hoz ilyen helyzetekre.

Számomra talán a legfontosabb gondolatot az utolsó oldalon fogalmazta meg: Olyan embert keressünk, aki talán nem lát bennünket tökéletesnek, de azt érezhetjük, hogy lehetünk bármilyenek. Viselkedhetünk természetesen, nem kell megjátszani magunkat. Hogy alapvetően azt keressük, hogy lehessünk bármilyenek, és ne kelljen szerepet alakítanunk.

Ilyen kapcsolatot kívánok mindenkinek!

Ez a nem túl vastag, de annál több információt tartalmazó könyv könnyen olvasható, gördülékeny a stílusa. Nem fogja minden problémánkat megoldani, de segít kapaszkodókat adni, és a helyes irányba állni. Ami nekem hiányzott, az több történet, több konkrét eset. A könyvben levők segítettek az egyes élethelyzetek beazonosításában, az átélésben, az elgondolkodásban, jó lett volna több ilyet olvasni.

Biztosan elő fogom még venni a szerző más könyveit is.

A szerző


10/8,5

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

2017. december 30., szombat

Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán (Ambrózy báró esetei 3,5) - Zanza

Ó-ó, erről még tegnap kellett volna írnom, de kimaradt. Igaz, nem is passzolna a többihez, mivel nagyon is jó volt, pont, mint a sorozat többi kötete.

A történetet ez sem viszi tovább, mint a 2,5. rész, a Beretva és tőr, de kiegészítőnek ez is nagyon izgalmas volt. Igazából nem is 3,5. rész, mivel a 3. rész közben játszódik, abban az időben, mikor Ambrózy úgymond, száműzi Milit haza, Kolozsvárra az apjához. A vonat elindul Pestről, és borzalmas események veszik kezdetüket...

Igazán jó kis krimit kaptunk, és nekem nagyon tetszett, hogy ezúttal Mili kap nagyobb szerepet, és bebizonyíthatja, hogy nyomozói képességei szépen kifejlődtek.

SPOILER! 

A legjobb része számomra az volt, mikor Mili mindenki összegyűjtött a vonaton, és előttük fejtette meg a bűntényeket. Szerintem, aki kicsit is járatos a krimik világában, annak erről a Gyilkosság az Orient expresszen fog eszébe jutni, ami közel 40 évvel később játszódik, de én ezt cseppet sem éreztem koppintásnak, inkább egy kis kikacsintásnak, Agatha Christie emléke előtt való tisztelgésnek.

SPOILER VÉGE!

Alig várom, hogy olvashassam az utolsó(?) részt (az író állítja, hogy az lesz, de láttunk már ilyet...),  ami sajnos, nincs meg. Képzeljétek, egyik nap arra vetemedtem, hogy bementem egy Libribe, és arra gondoltam, beleolvasok, hogy akkor végül is melyik lány... értitek. :D De nem volt példány a Nász és tébolyból... Úgy nézem, várhatok addig, míg meg nem tudom venni. :D

10/10



2017. december 29., péntek

2017. utolsó olvasmányai...

...és sajnos, nem a legjobbak. Vagy legalábbis vegyesek. Van, amelyik csalódás volt, vagy csak másra számítottam, van, ahol semmit sem tudtam a könyvről, és ahhoz képest nem volt olyan rossz olvasmány.

Lássuk! A poszt helyenként spoileres lesz, szóval csak óvatosan!

J. Goldenlane: Napnak fénye

Korábban nem érdekeltek az írónő könyvei (Goldman Júlia a valódi neve, ha valaki nem tudná), de aztán egyre többször kerültek elém, Gaura Ágnes is dicsérte, aztán egy lány a könyvtárban is ajánlotta a trilógiát, aminek ez az első része, így végül megadtam magam.

Nem kellett volna. No, nem mintha olyan nagyon rossz lett volna, csak egyszerűen nem érdekelt. Ráadásul épp most fogadtam meg, hogy disztópiát nem, erre belekezdek egy posztapokaliptikus világban, a jövőben játszódó történetbe, 100 évvel az utolsó nagy háború után. Annyira nem volt disztópikus szerencsére, és hangulata sem volt nyomasztó, mint azoknak szokott lenni, még csak azt sem mondhatom, hogy unalmas lett volna, de nem tudtam belemerülni ebbe a világba. A kínai császár sorsa olyan szinten nem hozott lázba, hogy még az is hidegen hagyott volna, ha felfordul. Ticca Min és Lin miatt folytattam csak, akik viszont hamar a szívembe lopták magukat, és csak azon izgultam, hogy könyörgöm, Ticca ne szeressen bele a császárba, hanem Lint válassza! (Megsúgom, úgy lett.)

Nem hinném, hogy folytatom, de aki szereti a kissé fanyar, disztópikus történeteket, talán szeretni fogja.

10/6


Michael Gruber: A boszorkányfiú

Még sosem választottam könyvet kizárólag a borítója alapján. Olyan volt, hogy a borító felhívta a figyelmemet egy könyvre, de utána legalább a fülszöveget elolvastam. Ezúttal azonban kizárólag a cím miatt olvastam el ezt a művet, és gőzöm sem volt róla, hogy egyáltalán miről szól.

Ugyan nem veszek részt a várólista-csökkentős játékban, de néha azért tudatosan előveszek néhány olyan olvasmányt, amik már évek óta várnak a polcon vagy az e-olvasómon, ez is köztük volt.

Mivel semmit sem tudtam a tartalmáról, elvárásaim sem voltak, és talán szerencsére. Ha előre elolvasom, talán csalódom a könyvben, így is vegyes érzésekkel tettem le. Bár happy enddel végződött, mégis szomorú az egész könyv. Tanmese ez arról, hogy a szépség és a pénz nem minden, hogy néha (gyakran?) nem értékeljük azt, amink van, és csak akkor jövünk rá az értékére, mikor elvesztettük. És hogy nem kapjuk meg mindig azt, amit szeretnénk, de amit megkapunk, annak is tudjunk örülni.

Ugyanakkor voltak részei, amik nagyon tetszettek, a régi, klasszikus mesék "eredetijeinek" leírása. Pl. hogy Hamupipőke tisztaságmániás volt, ezért takarított, és nem kényszerítették rá, sőt, a mostohaanyja és -testvérei kimondottan kedvesek voltak vele, vagy Jack, akinek esze ágában sem volt felmászni a paszulyra, vagy Jancsi és Juliska meséje, ahol - mily meglepő - a szülők a gonoszak és nem a mézeskalácsos boszorkány. Ezeken a részeken jól mulattam.

Ha szereted a kissé melankolikus és emberi érzésekkel, szenvedéssel teli, de végül pozitív kicsengésű könyveket, a nem hagyományos szerkesztésű meséket, akkor ez neked való lesz.

10/7,5


Rachel Cohn-David Levithan: Dash és Lily - Kihívások könyve

Kedves, de nem romantikus karácsonyi könyvet kerestem, és azt hittem, ennek a könyvnek a személyében megtaláltam. Egy titokzatos piros notesz, amiben utasítások vannak, a követésük után pedig el kell helyezni egy meghatározott helyen, hogy a feladó megtalálja. Hát nem bájos és aranyos ötlet? De, és a könyv első fele nagyon is aranyos volt, helyenként vicces, aztán a 2. fele sajnos, átment abba a "tininyafiba", amit annyira utálok, így ez a fele számomra meg a szereplők számára szenvedés lett.

A jövőben jobban meg kell gondolnom, hogy elolvassak-e olyan könyvet, amiben tinik a főszereplők. Riordan persze kivétel. Mivel a 2. részéről meg alapból sok rosszat olvastam, azt hiszem, abba bele sem kezdek.

10/6


Elan Mastai: Felbolydult napjaink

Na, és a nagy csalódás. Imádom az időutazós könyveket, ezért egyből meg is vettem, mikor tudomást szereztem a létéről. Eredetileg hosszabb méltatlankodást terveztem, de ez a könyv még annyit sem ér meg. Röviden összefoglalva, egy igazán remek alapötlet (még ha láttunk is már ilyet, időutazás, aminek következtében létrejön egy másik valóság, ismerős?) elképesztően rosszul megírva.

A háromnegyede környékén az jutott eszembe, ez igazából egy férfi szempontjából megírt romantikus regény időutazós körítéssel, és pont olyan vacak, mint amilyennek hangzik. Voltak jó részei, de a 330 oldalból talán 100, nem több. De talán még annyi sem.

A borítója viszont klassz.

10/3

2017. december 6., szerda

Erőszak, erőszak mindenütt...

"Utóvédként" csatlakozom a témázáshoz, ami "Az olvasó és az erőszak - Téged hogyan érint?" munkacímet viseli.

Röviden válaszolva: rosszul.
Bővebben: nagyon rosszul.

De viccet félretéve, jobban viselem, mint pár éve, évtizede, akkor az ilyesmi sokkal jobban megviselt, mint most, nyomott hagyott, akár még rémálmokat is okozott.

Most sem szeretem, ha bármilyen erőszak van a könyvekben (vagy bárhol máshol, filmekben, sorozatokban, ahol esetleg még látni is), még nem fordult elő, hogy szándékosan olyan könyvet kerestem volna, amiben erőszak van. Miért tenném? Más kérdés, persze, ha belefutok, vagy ha a könyv témája érdekel, és sejthető, hogy lesz benne erőszak is. De kimondottan az erőszakért még sosem kerestem olvasnivalót.

Sajnos, az erőszak már gyakorlatilag nem elkerülhető, még a mesék is tele vannak velük. Még mindig nem tudom megbocsátani A fiú, akit Karácsonynak hívtak igazmondó glimpijét, aki (ami?) daruhájjal fejeket robbantott, meg a földön guruló trollszemet, és a falra fröcskölő trolltutyit. Több helyen is olvastam bloggerektől, hogy ezt a könyvet majd felolvassák a gyereküknek. Komolyan, erről szeretnének nekik olvasni? És hiába voltak benne tényleg bűbájos részek, egyre sem emlékszem olyan élénken, mint erre a jelenetre. Nem értem, az írónak mi célja volt ezzel, és az is nyilvánvaló, hogy a folytatást sem fogom olvasni.

Már csak az a kérdés, hogy mekkora mértékű erőszak van a könyvekben, egy Piroskát bekapó farkas (ami azért egy ovis korú gyereknek épp elég trauma lehet) vagy felakasztás-kibelezés-felnégyelés kombó (ami Angliában járt a felségárulóknak). Mindenki dicséri pl. Mark Lawrence Széthullott birodalom trilógiáját, de olyan mértékű erőszakmennyiség van benne állítólag, ami miatt nem mertem belekezdeni.

Horrorkönyveket sem olvasok (és filmeket sem nézek) ebből kifolyólag, pl. Stephen King munkássága minden szinten kimaradt az életemből. Gerald Durrell egy horrornovellája kísért még ma is néha. Igen, annak a Durrellnek volt egy ilyen az egyik, több novellát tartalmazó könyvében (a többi egyébként a tőle megszokott állatos volt, amennyire emlékszem). Egy olyan szörnyről szólt, ami csak a tükörben létezik, azokban közlekedik, de amit megöl, az a valóságban is meghal. Utána napokig nem mertem a tükörbe nézni. Akkor vártam az első fiamat, és néha eszembe jut, hogy vajon az akkori félelmem befolyásolta-e valamiképpen azt, amilyenné vált. Ma már lehet, hogy sokkal kevésbé zaklatna fel, de 20 éve még komoly félelmet okozott. Amúgy gőzöm sem volt, hogy ilyen lesz az a novella, ki számított ilyenre egy Gerald Durrell könyvben?

A csataleírások csak szimplán untatnak, maximum sajnálom azt a rengeteg emberi életet, amit kioltanak.

Amit nem bírok még, az a nemi erőszak, gyerek- vagy állatbántalmazás. Ez utóbbit olyannyira nem, hogy még a Lassie-t sem szerettem emiatt. 

Ami még kiveri a biztosítékot nálam, az az öncélú erőszak, ami csak úgy ott van. Nem tudni, a szerző miért is tette bele, talán, hogy elborzasszon. Egy ilyen jelenet miatt vettem búcsút mindjárt az elején Neil Gaimentől, és nem is szándékozom folytatni az ismeretséget a műveivel.

Mindez azért nem azt jelenti, hogy a legkisebb mértékű erőszakot sem bírom elviselni, és már sokkal jobban el tudom választani a könyvet a valóságtól. Azok a jelenetek "esnek rosszabbul", amik akár a valóságban is előfordulhatnak, meg azok, amiket úgymond, nem tudnék kivédeni. Ja, és az  őrült perverzek, mert rájuk nem számít az ember. Pl. nem ijeszt meg annyira egy olyan rész, ahol a leendő áldozat éjszaka sétál haza gyalog egy rossz hírű környéken, mert ilyen helyeken nem mászkálok, de az olyan igen, ahol az őrült gyilkos véletlenszerűen szedi áldozatait, akik lehetnek akár nyugdíjas nénikék vagy kamaszfiúk is. Szóval, ami akár velem vagy a családommal is előfordulhat, az mélyebben érint. Az ilyen könyvekről rosszabb emlékeim maradnak, és ha tudom előre, hogy ilyesmi van benne, megpróbálom elkerülni.

Viszont, ahol élesen el tudom különíteni a könyvbeli valóságot a fizikaitól, ott nem annyira zaklat fel az erőszak. Ott van pl. a True Blood könyv- és tévésorozat, amiben aztán folyt a vér, csak úgy "nyüzsögtek" a halottak (még ha ez képzavaros is kissé), és mégsem voltak tőle rémálmaim.

Érdekes, hogy inkább sorozatok vagy filmek maradtak meg bennem, amik erőszakosak vagy ijesztőek voltak, könyvek kevésbé, talán, mivel azokat látni is lehet, olvasás közben meg tompítjuk a képzeletünket valamennyire, hogy jobban el tudjuk viselni.


Egyet nem értek. Vajon egy író miért ír ilyesmiről? A krimit még valahol értem, talán magánál a gyilkosságnál fontosabb a nyomozás. De már a horror, nekrofília, nemi erőszak megírása mit jelent az írónak? Mit akar vele közölni?


Még témázott: